A progresszív jövőképek kovácsa

Re|Vízió Műhely

Re|Vízió Műhely

Búcsú ’89-től: Demokrácia a liberális konszenzus összeomlása után 1. rész

2015. október 13. - schgabor

image.jpeg

Elég volt a hátrafelé nyilazásból. Találjuk ki és alkossuk meg közösen Magyarország bátor, új jövőképét! Az illiberalizmus előtt és után című új vitasorozatunk azt járja körbe, hogy mitől omlott össze a liberális demokrácia Magyarországon. A vitasorozat első irata ezt a témát közelíti meg a képviselet kiürülése felől. Csigó Péter tanulmányát itt a blogon majd szóban vitatjuk meg közösen a Mozsárban október 20-án este 18.00-tól. Peregjenek a billentyűzetek, jöjjenek a hozzászólások, részvételi jövőképalkotásra fel! 

Magyarország mai válsága egyszerre következik a ’89-es rendszer súlyos deficitjeiből és a Fidesz elhibázott kísérletéből annak meghaladására. Ezért a kilábalás alapfeltétele, hogy a társadalmi képzeletben megjelenjen egy olyan új politikai, gazdasági, társadalmi modell, amely hitelesen hordozza magában a ’89-es álom beteljesítésének ígéretét, és ezzel egyszerre nyújt alternatívát mind a 2010 előtti, mind a 2010 utáni rendszernek. A Harmadik Köztársaság bukásának politikai okai közül a legfontosabb az, hogy krónikusan hiányoztak a rendszerből a demokratikus képviselet azon közvetítőrendszerei, amelyek összekapcsolták volna az állam és a társadalom, a „fent” és a „lent” világát, folyamatos és értelmes kapcsolatot tartottak volna fenn a politikai intézményrendszer és az állampolgárok között. A fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállításáról persze nem lehet eleget beszélni – mégis, nem jutunk előbbre, ha nem foglalkozunk ugyanennyit a képviseleti közvetítőrendszerek krónikus hiányával. Tanulmányomban e diskurzus beindítására teszek kísérletet. Az első részben amellett érvelek, hogy a modern tömegdemokrácia működésképtelen, ha a „fentet” és a „lentet” nem kötik össze folyamatosan és interaktívan működő képviseleti intézmények. Tanulmányom második részében intézményes javaslatokat teszek e deficitek orvoslására, a ’89-es berendezkedés meghaladására a demokratikus képviseleti közvetítőrendszerek felépítésével.

Csigó Péter tanulmánya 1/2.

 

„Az ’antiliberális demokrácia’ kifejezés nyilvánvalóan önellentmondó, nem a demokrácia egy típusára utal, hanem egy autoriter rezsimre. Ez a tény azonban nem teszi a liberalizmust és a demokráciát szinonimmá, mert noha tényleg nem léteznek olyan demokráciák, amelyek ne lennének liberálisak is egyben, sok olyan liberális rezsim létezik, amely nem demokratikus.” (Alain Touraine)

 

Bevezetés: demokratizálni a ’89-es rendszert

 

Magyarország mai válsága egyszerre következik a ’89-es rendszer súlyos deficitjeiből és a Fidesz elhibázott kísérletéből annak meghaladására. Ezért a kilábalás alapfeltétele, hogy a társadalmi képzeletben megjelenjen egy olyan új politikai, gazdasági, társadalmi modell, amely hitelesen hordozza magában a ’89-es álom beteljesítésének ígéretét, és ezzel egyszerre nyújt alternatívát mind a 2010 előtti, mind a 2010 utáni rendszernek. [i]

A politikai, alkotmányos berendezkedést illetően egy ilyen új modell még csíráiban sem látszik kialakulni. Nincsenek jól látható nyilvános viták az újrakezdés, az új rendszerváltás lehetőségeiről – mintha kizárólag csak a ’89-es „liberális demokrácia“ rendszere és a Nemzeti Együttműködés Rendszere között választhatnánk. Ebből a rossz dilemmából azonban sohasem születik kibontakozás. Nem azért, mert a ’89-es rendszer és a NER egyformán rosszak lennének. ’89 nyilvánvalóan elfogadhatóbb a keleties és autokratikus NER-nél, mégis, e relatív előnyök másodlagosak ahhoz a tényhez képest, hogy a társadalom többsége szemében a ’89-es politikai rendszer sem lépi át az elfogadhatóság küszöbét. A többség a ’89-ben megvalósult demokráciát jogosan tartja távoli, elitista, antipatikus, korrupt és alkalmatlan rendszernek. E helyzetben súlyos hibát követ el, aki a lehetséges alternatívák körét a ’89-es és a 2010-es rendszer közötti választásra szűkíti le. Az új demokratikus rendszerváltáshoz szükséges mandátumot, véleményem szerint, egy olyan politikai program kaphatja meg, amely felismeri a ’89-es, „létező liberális demokrácia” rendszerének súlyos, a rendszer lényegét érintő demokratikus deficitjét, nem visszatérni akar ’89-hez, hanem annak mélyreható demokratizálását tűzi ki elsődleges céljául. A kibontakozás feltétele tehát, hogy kimondjuk: a ’89-es politikai berendezkedés nem volt eléggé demokratikus, sőt, több tekintetben egész egyszerűen nem volt demokratikus. A ’89-es, „létező liberális demokrácia” és az azt igazoló liberális konszenzus demokratikus kritikájának kidolgozása a ma előttünk álló legfontosabb politikai feladat. Erre teszek kísérletet az alábbi tanulmányban, amelyben kimutatom, hogy az 1989 és 2010 között fennállt politikai berendezkedés egy – Alain Touraine fent idézett kifejezésével élve – nem-demokratikus liberális rendszer volt, amely azért került válságba, mert nem adott elég teret a demokratikus akaratképzés, a demokratikus képviselet folyamatainak.

A „létező” liberális demokrácia rendszerének kritikájához felül kell vizsgálnunk az azt igazoló liberális konszenzust. Ez a – bal- és jobboldali pártok, elitek által a ’90-es évek elején még közösen osztott – konszenzus a demokrácia lényegének, fundamentumának a szabad választásokon alapuló felhatalmazás elvét tekinti. A liberális konszenzus demokratikusnak minősíti azt a rendszert, amelyben a politikai hatalom gyakorlása a nép többségének szuverén felhatalmazásán alapul, e felhatalmazás szabad és tiszta választásokon nyilvánul meg, amelyek rendszeresen ismétlődnek és ezáltal biztosítják a kormány leválthatóságát a soron következő választásokon. A liberális konszenzus képviselői ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a „népet” alkotó polgárok csak akkor élhetnek egyenlő eséllyel a demokratikus felhatalmazás lehetőségével, ha ebben őket az aktuális többségi hatalom nem tudja megakadályozni. A demokrácia többségi elve felfalhatja a demokrácia egyenlőség-eszményét – ezért a demokráciát meg kell védeni magától. Erre szolgálnak a hatalom korlátozását biztosító alkotmányos eszközök, intézmények, a „fékek és ellensúlyok rendszere”, amelyek az állampolgárok alapjogait védik, és megálljt parancsolnak az aktuális többség zsarnokságának. Ebből következően a liberális demokrácia egy duális, ám koherens rendszer, amelyben a többségi felhatalmazás elvét kiegészíti a liberális hatalomkorlátozás elve, a szabad választások intézményeit kiegészítik a fékek és ellensúlyok intézményei. A liberális konszenzus képviselői szerint e két elvet együtt érvényesítő liberális, alkotmányos demokrácia képes a modern tömegtársadalom valós körülményei között a lehető legoptimálisabban (ha nem is abszolút mértékben) érvényesíteni az egyenlő polgárok alkotta demokratikus politikai közösség eszményét. A liberális demokrácia egy reálisan megvalósítható rendszer, amely nem tökéletes, de a lehetséges világok legjobbika – aki ezt tagadja, veszélyes utópiák rabja.[ii]

A liberális konszenzussal, és az általa igazolt „létező” liberális demokrácia rendszerével azonban nem az a baj, hogy nem felelnek meg olyan utópikus demokrácia-eszményeknek, mint a közvetlen néphatalom, a tökéletes kisközösségi önigazgatás vagy az állami és egyéb hierarchiák lebontása. Épp ellenkezőleg, a liberális modell fő fogyatékossága abban áll, hogy hamis képet fest a valóban létező modern tömegdemokráciák valós működéséről. Nem az álmok szintjén, hanem a valóságban is létezett már jobb világ a „létezőnél” – ez a jobb világ pedig a tömegpártokon alapuló képviseleti demokrácia. A modern demokráciák alakváltozatai közül ez az egy nevezhető valóban képviseleti demokráciának – sem elődje, a 19. századi liberális demokrácia, sem mai - még nehezen megnevezhető - utódja nem tekinthető magától értetődően képviseleti demokráciának. A „valódi”, saját alapeszményeit kiteljesítő képviseleti demokráciát egy történeti képződményként ragadhatjuk meg, amely fénykorát a 20. század középső évtizedeiben élte. (Ankersmit 2002). A képviseleti demokrácia lényege abban állt, hogy a nagy társadalmi osztályokat tömegpártokba, szakszervezetekbe, óriási civil szervezetekbe szervezte, amelyeken keresztül a társadalmi osztályok tagjai folyamatos és interaktív kapcsolatot tartottak fenn az állam és a kormányzat központi intézményeivel. A modern tömegdemokrácia mint képviseleti demokrácia jött létre a 20. század elején. Az elmúlt évtizedek során azonban a világon mindenütt meggyengültek a demokratikus képviselet intézményei, annak köszönhetően, hogy a polgárok már nem csatlakoznak nagy számban politikai intézményekhez. A demokratikus képviselet eszméje, gyakorlatai és intézményei lassan kimosódnak a jelenkor liberális politikai rendszereiből.

A Harmadik Köztársaság bukásának politikai okai közül a legfontosabb az, hogy krónikusan hiányoztak a rendszerből a demokratikus képviselet azon közvetítőrendszerei, amelyek összekapcsolták volna az állam és a társadalom, a „fent” és a „lent” világát, folyamatos és értelmes kapcsolatot tartottak volna fenn a politikai intézményrendszer és az állampolgárok között. A ’89-es rendszer nem volt képviseleti demokrácia (kérdés, hogy a demokratikus képviselet közvetítő intézményeinek hiányában nevezhetjük-e a rendszert egyáltalán – bármilyen jelzővel ellátott – demokráciának). A ’89-es „létező liberális demokrácia” kritikájának és meghaladásának kulcsa ezért, véleményem szerint, a demokratikus képviselet valóban működő közvetítő rendszereinek kiépítésében áll.

Tanulmányom fő célja, hogy a „demokratikus képviselet közvetítő rendszereinek” fogalmát a „fékek és ellensúlyok” liberális ihletésű fogalma mellé helyezze, és rámutasson: a két elv és az azokat megvalósító intézményrendszerek együtt alkotják a képviseleti demokrácia kulcsát. Mivel egyik a másik nélkül nem működhet, jó lenne, ha a két rendszerről együtt beszélnénk, ha a demokratikus kibontakozásról gondolkodunk. A fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállításáról persze nem lehet eleget beszélni – mégis, nem jutunk előbbre, ha nem foglalkozunk ugyanennyit a képviseleti közvetítőrendszerek krónikus hiányával.[iii] Tanulmányomban e diskurzus beindítására teszek kísérletet. Az első részben amellett érvelek, hogy a modern tömegdemokrácia működésképtelen, ha a „fentet” és a „lentet” nem kötik össze folyamatosan és interaktívan működő képviseleti intézmények. Ezt követően bemutatom, hogy a demokratikus képviselet intézményeinek hiánya hogyan korrodálta a ’89-es rendszert, hogyan járult hozzá annak kiüresedéséhez. Végül intézményes javaslatokat teszek e deficitek orvoslására, a ’89-es berendezkedés meghaladására a demokratikus képviseleti közvetítőrendszerek felépítésével.

 

Demokrácia és képviselet

 

A „létező liberális demokráciák” azért küszködnek mindenütt demokratikus deficittel, és többüket, mint például az 1989 és 2010 közt fennállott magyar berendezkedést, azért nem lehet magától értetődően demokráciának nevezni, mert nem felelnek meg a XX. században valóban létező tömegdemokráciák legfontosabb mércéinek. A ’89-es „létező” liberális demokrácia demokratikus kritikáját nem kell tehát valószerűtlen és utópikus elvárásokra alapozni, a helyzet ugyanis épp fordítva áll: pontosan azért követelhetjük a liberális modell mély és lényegi revízióját, mert annak látszólagos realizmusa mögött egy olyan fikcionális vízió áll, amelynek nincs sok köze a modern tömegdemokrácia valós működéséhez. A liberális fikció demokráciaként mutat be olyan politikai rendszereket, amelyek több szempontból nem felelnek meg a modern tömegdemokrácia alapvető kritériumainak – és ezzel elbagatellizálja e rendszerek demokratikus deficitjeit, megnehezíti azok felismerését és tárgyalását, kihúzza a talajt a demokratizálási kísérletek alól.

A 20. században fénykorát élő modern tömegdemokrácia – vélhetőleg a legsikeresebb politikai berendezkedés az emberiség történetében – képviseleti demokrácia volt, amelyben az állampolgár számára „karnyújtásnyira” volt elérhető egy sor olyan politikai, érdekképviseleti és civil szervezet, amelyektől reális eséllyel várhatta érdekeinek és értékeinek hatékony képviseletét, s amelyeket ezért csatlakozással vagy más módokon támogatott. E tagsági és szoros támogatói viszony, a történelmi tapasztalatok ezt mutatják, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a demokratikus képviselet intézményei megfelelően működjenek. A 20. század képviseleti tömegdemokráciáiban nagy taglétszámú tömegpártok, szakszervezetek, civil szervezetek látták el a demokratikus képviselet feladatát. A képviseleti demokráciák tömegpártjai társadalmi intézmények voltak, amelyek létező társadalmi makrocsoportokat („osztályokat”) szerveztek politikai erővé. A képviseleti demokráciák lényege épp ezért nem az intézményesített, békés választási küzdelem (ahogy azt a liberális krédó hirdeti), hanem az intézményesített, békés osztályharc, az osztályok politikai erővé szervezése a lehető legtöbb szinten és módon (a választás csak egy, bár kiemelt, pillanat ebben a folyamatban). A képviseleti demokrácia – létező, valós formájában – nem egy individualista rendszer, amelyben a szavazók szabad választásokon erősítik meg vagy váltják le a kormányt, hanem egy alapvetően kollektivista, osztályalapon szerveződő rendszer, amelyben pártok és hozzájuk kapcsolódó más szervezetek mintegy „beviszik” a társadalmi osztályokat a politika hétköznapi formálásába. Ezért a modern tömegdemokráciában a politikai képviselet fogalmát nem azonosíthatjuk a 4 évenkénti választásokon történő felhatalmazással. Egy képviseleti demokráciában a politikai képviselet folyamatos interaktív kapcsolatot jelent képviselő és képviselt között, amelyben a szuverén módon cselekvő képviselő és az őt szuverén módon elszámoltató képviselt rendszeres dialógusban állnak.

Széles körű társadalmi beágyazottságuknak köszönhetően a tömegpártok a képviseleti demokrácia kulcsintézményeivé váltak, hisz piramis-szerű, bürokratikus felépítésüknek köszönhetően biztosítani tudták a politikai centrum és a helyi közösségek közötti folyamatos, oda-vissza információáramlást. E folytonos, interaktív kapcsolat képviselő és képviselt között a modern képviseleti demokrácia lényege. Addig, amíg az állampolgárok társadalmi identitásában fontos szerepet játszott a makrocsoport szerinti („osztály”-) hovatartozás, addig kiválóan működött a képviseleti demokrácia szervezeti tagságon és szoros pártoló együttműködésen alapuló intermediációs rendszere állam és polgár között.

A demokratikus képviselet egykor jól működő közvetítőrendszerei az elmúlt évtizedekben világszerte válságba kerültek: egyre kevesebb ember érezte azt, hogy társadalmi helyzeténél fogva magától értetődően kötődik osztály-alapú politikai szervezetekhez. A tömegpártok, tömeges szakszervezetek és civil szervezetek eltűntek, kiürültek, és nem lépett semmi a helyükbe. Ahogyan a pártok és a velük kapcsolatban álló civil szervezetek tömeges tagsága szétmorzsolódott, úgy halványult el a politika mint osztályok közötti erőszakmentes harc víziója és erősödött fel a késő modernitásra jellemző individualista (liberális) politika-kép, amely a demokratikus képviseletet nem a tömegpárt folyamatos képviseleti-akaratképzési mechanizmusaival azonosította, hanem a tagság nélküli elitpártok választási küzdelmeivel. Ezen individualista nézőpontból tekintve a választópolgár nem úgy definiálódik, mint egy osztály politikailag integrált tagja, hanem mint piaci fogyasztó és/vagy mint médiaközönség, amely a parlamenti választások alkalmával kinyilvánítja preferenciáit és/vagy lelkesedését a „jobb jelölt” iránt. A kialakuló liberális konszenzus politikus és választó viszonyát termelő és fogyasztó, illetve előadó és közönség viszonyaként ragadja meg, a képviselet fogalmát pedig a fogyasztók és közönségek négy évenkénti tetszésnyilvánítására redukálja. A demokrácia közkeletű, liberális koncepciója az állampolgár-individuumok politikai képviseletét a 4 évenkénti választás aktusával azonosítja.

A liberális konszenzus elrejti, hogy a tömegpártok szétesése után kialakult elitista politikai rendszerben alapjaiban sérül a képviseleti demokrácia alapértéke: a folyamatos és több szintű interakció képviselők és képviseltek között. E sérülések, és a tény, hogy semmi nem orvosolja őket a tömegpártok halála óta, persze liberális nézőpontból is láthatók, ahonnan nézve a tömegpártok és szakszervezetek eltűnése sajnálatos ugyan, de nem ejt halálos sebet a demokrácia testén. Ez a nézet nehezen tartható. Képviseleti demokráciáról beszélni a polgárok tömeges bevonódása és képviselőikkel folytatott folyamatos interakciója nélkül ugyanolyan, mint szocializmusról beszélni közösségi tulajdon nélkül: egy „létező” politikai rendszer igazolása egy fiktív utópia segítségével.

A liberális konszenzus rossz választ ad korunk egyik kulcskérdésére: arra, hogy mi lesz a politikai képviselet és a képviseleti demokrácia sorsa ott és akkor, amikor és ahol a polgárok nem csatlakoznak tömegesen politikai intézményekhez, amelyek fokozatosan eltávolodnak a társadalomtól. A valódi, folyamatos viszonyként és nem négyévenkénti aktusként értelmezett képviselet intézménye ugyanis a demokrácia és a szabadság kulcsa: a demokrácia legoptimálisabb, legmagasabb szintű formáját valósítja meg. A demokrácia jövője a képviseleti közvetítő rendszerek működőképességén múlik, e rendszerek biztosítják ugyanis a hatalom gyakorlásának és ellenőrzésének tömeges élményét, amely a „létező liberális demokrácia” modelljéből egyre inkább hiányzik.

A ’89-es „létező” liberális demokrácia kritikájához szakítanunk kell azokkal a régi automatizmusokkal, amelyek magától értetődő mintának tekintették a Nyugaton „létező” rendszereket és közkeletű elméleti modelleket. Az importált standard modellek - a Freedom House demokrácia-mutatói, vagy az elitdemokrácia tankönyvi elméletei – maguk is részei annak a liberális konszenzusnak, amelynek hiányosságait orvosolnunk kell. Tovább jutunk, ha azt a nemzetközi mainstreamben egyre erősödő megközelítést követjük, amely a ma „létező” liberális demokráciákat nem tekinti automatikusan képviseleti demokráciának, lévén, hogy ezek csak részben, vagy alig adnak teret a demokratikus képviselet folyamatainak. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezt a – radikálisnak semmiképp sem nevezhető, sokkal inkább egy (intézmény)történeti tudatosságról árulkodó – álláspontot nem normatív politika- és alkotmányelmélettel foglalkozó szakemberek képviselik, hanem olyan kutatók, akik tisztában vannak a modern tömegdemokráciák gyakorlati működési folyamataival, és belátják, hogy a társadalmi közösségek valós, azaz folyamatos és interaktív képviselete nélkül a modern tömegdemokrácia rendszere nem működőképes.

Ezt az elméleti kritikát a legkonzisztensebb módon a demokrácia és kormányzás empirikus működésével foglalkozó szakemberek fogalmazták meg: a mottóban idézett Alain Touraine (aki a francia szociológia legnagyobb alakja Bourdieu mellett és a társadalmi mozgalmak kutatásával szerzett világhírt), a holland történész, Frank Ankersmit (akit okkal tarthatunk a legnagyobb posztmodern történésznek), a politikai pártokat és pártrendszereket kutató politikatudósok, Peter Mair és Richard S. Katz; és a késő kapitalizmus működését politikai gazdaságtani eszközökkel feltáró Colin Crouch. Ugyanezt az álláspontot képviseli Nadia Urbinati (2014), aki a mai politika legjellemzőbb gyakorlatairól (a technokrata, a populista és a plebiszciter politikáról) mutatja ki, hogy szemben állnak a demokratikus képviselet eszméjével és örökségével. Touraine (1997), mint láttuk, explicite elutasítja a liberális demokrácia általános kategóriáját és attól külön választja a „nem-demokratikus liberális rezsimeket” (amilyen véleményem szerint a ’89-es magyar rendszer is volt). Ankersmit szerint a jelenkor nyugati politikai rendszerei sok szempontból pusztán csak „bitorolják” a képviseleti demokrácia nevet, mert ma már nem azok. (Ankersmit 2002: 123) Mair és Katz (Mair 2002) szerint a mai politikai pártok „kartellpártokként” működnek, elszakadva a társadalomtól, az államba integrált oligarchikus politikai osztály által kontrolláltan. Crouch egyszerűen „poszt-demokráciának” nevezi a mai kor liberális demokráciáit (2004). A négy szerző egyaránt a demokratikus képviselet válságára építi a „létező” liberális demokráciák kritikáját.

Ez a nézőpont egy olyan demokrácia-definíciót von maga után, amely nem belsőleg koherens, fundamentális normák formális érvényesülését kéri számon, hanem a képviseleti gyakorlatok „jóságát” vizsgálja. Míg a liberális demokrácia fogalma meghatározható néhány formális normatív kritérium segítségével (pártalapítás és képviselőként való indulás szabadsága, választások tisztasága, többpártrendszer, média feletti politikai ellenőrzés hiánya, az alkotmányos alapjogokat védő intézmények függetlensége), addig a képviseleti demokrácia definíciója sokkal inkább egy gyakorlatias, szociológiai kérdés: megfelelően működnek-e, elég ember számára elérhetők-e a folyamatos és interaktív demokratikus képviselet intézményei? Ha igen, akkor a demokratikus képviseletet ellátó szervezetek erősek, és el tudják érni, hogy a demokratikus kontroll egyre több társadalmi mező irányításában jelenjen meg, behatoljon az államigazgatásba is, a szakpolitikai munkába, a sportba, a tudományba. Ekkor a képviseleti demokrácia működik, mert képes folyamatosan tovább-demokratizálni magát és a demokratikus kormányzás gyakorlatai fokozatosan szervesülnek a társadalomban. Ha azonban a képviselet gyakorlatai nem „elég jók” – bármennyire bizonytalan is, hogy mi az „elég jó” -, akkor a demokrácia nem szervesül, épp ellenkezőleg, a demokrácia intézményei eltávolodnak a társadalmi élettől, kiüresednek, idegenné és értelmetlenné válnak, a „fenti” világ részévé, amelynek semmi köze a „lentiek” életéhez. Az alábbiakban három szociológiai kritériumot fogalmazok meg a képviseleti demokrácia „elég jó” működésének vizsgálatához.

  1. A képviselő „karnyújtásnyi” közelségben vannak az átlagember számára. A képviseleti demokrácia értékei sérülnek, ha az állampolgár nem tud „karnyújtásnyi” közelségben elérhető képviselőkhöz fordulni kifogásaival vagy igényeivel. A modern képviseleti demokrácia lényegét nem a képviselők szabad 4 évenkénti választása jelenti, hanem a képviselők elérhetősége, az, hogy a polgárt könnyen, magától értetődő módon megkereshető képviselők kapcsolják össze az állammal. A modern képviseleti demokráciában a demokratikus akaratképzés, a nép szuverén akaratának kifejezése nem egy pontszerű választási aktus, hanem egy folyamat, amely több párhuzamos szervezetben, több hierarchikus szinten megvalósuló interakció során jön létre.
  2. A képviselők nem kartellpárti katonák, hanem helyi „közösségi bizalmik”. A képviseleti demokrácia értékei sérülnek, ha a polgárt „kartellpártok” képviselik. Napjaink politikai pártjainak többsége „kartellpárt”, nem társadalmi szervezet, hanem az államba betagozódott elit-szervezet, amelyek e formájukban alkalmatlanok arra, hogy a képviseleti demokrácia főszereplőiként biztosítsák az állampolgárok politikai képviseletét. A kartellpártok arcai, tisztviselői, jelöltjei egyre inkább felülről kinevezett ügynökök, a pártvezetés által delegált katonák, nem pedig valós társadalmi bázissal bíró képviselők. Ezzel a helyzettel a pártok vezetése is küzd, hisz mindenki érzi a pártok legitimitáshiányos állapotát. Mégis, a kartellpártok krónikusan képtelenek arra, hogy valós közösségi bázissal rendelkező, helyi közösségek bizalmát élvező képviselőket nyerjenek meg maguknak. A jelöltállítás egyre inkább egy kontraszelektált folyamattá válik, a „hivatásos politikusi” szakma lényegét nem a „közösségi bizalmi”, hanem a „lojális katona” alakja testesíti meg.
  3. A képviselet folyamatosságát és interaktivitását biztosító képviseleti intézmények nem szorulnak háttérbe a „nép” egészének közvetlen akaratnyilvánítását biztosító intézmény (a parlamenti választás) mögött. Ha a demokratikus hatalomgyakorlást a választások pontszerű aktusára szűkítjük, elkerülhetetlenül fetisizáljuk a polgárok „szabad választását” mint a népszuverenitás egyetlen legitim megnyilvánulási formáját. Ez annak köszönhető, hogy a liberális konszenzus számára a hatalom alkotmányos korlátozása a kulcskérdés, a demokratikus akaratképzést egyetlen pontra, a választások pillanatára kívánja szűkíteni, ezzel azonban arra kényszerül, hogy ezt a pillanatot idealizálja, mint a nép szuverén akaratának megnyilvánulását. Ennek következménye, hogy a liberális modell cinkosává válik a népakaratra hivatkozó populista politikának, amennyiben ugyanúgy idealizálja és túlértékeli a parlamenti választások intézményét, és alsóbbrendűnek, felhatalmazás nélkülinek tekint bármilyen más képviseleti formát, amely a nép akaratának vagy érdekeinek képviseletét szeretné ellátni, de nem rendelkezik közvetlen és általános felhatalmazással. A liberális modell képviselői ezért többnyire nem szimpatizálnak a képviselők sorsolásának gondolatával, vagy a választani nem képes polgárok politikai képviseletének gondolatával. És ami még nagyobb baj, ezért becsülik alá a folyamatos és interaktív képviseletet ellátó, de közvetlen és a nép többségétől származó felhatalmazással nem bíró intézmények fontosságát. Egy képviseleti demokrácia szereplői a nép szuverén akaratát nemcsak a választás aktusában látják megnyilvánulni, hanem a tömeges képviseleti szervezetekben is, függetlenül attól, hogy ez utóbbiak aktuálisan a többségi akaratot képviselik–e, vagy épp kisebbségbe szorulnának. A jól működő képviseleti demokrácia logikája a pártok, szakszervezetek, civil szervezetek elegendően nagy társadalmi támogatottsága mögé ugyanúgy a „nép” szuverén akaratát vetíti oda, mint a választói többség mögé (amely természetesen soha nem azonos a „nép” abszolút többségével, és soha nem „szabad és tiszta” döntési eljáráson keresztül jön létre). A képviseleti demokráciában a nép szuverén akarata több párhuzamos és egyaránt tökéletlen csatornán keresztül nyilvánul meg – a jól működő képviseleti demokrácia tiszteletben tartja, hogy a nép szuverén akarata sosem mutatja meg magát közvetlenül, arra csak közvetett és torz eszközökkel következtetni lehet

A magyar demokrácia bukását azzal magyarázom, hogy a „jól működő” demokratikus képviselet fenti három kritériuma közül egyik sem érvényesült, és így a „fent” és a “lent” világa közötti szakadék hamar vált áthidalhatatlanná, a politikai elit elszámoltathatatlanná, a kormányzás folyamata átláthatatlanná. 

 

A ’89-es rendszer elitizmusa

 

A létező liberális demokrácia 1989-es modellje azért szorul átfogó korrekcióra, mert annak liberális ihletésű intézményrendszere nem segítette elő a demokrácia szervesülését, nem tudta biztosítani a demokrácia számára létfontosságú önkorrekciós folyamatokat, az állandó belső reformokat, a demokrácia tovább-demokratizálását. A ’89-es rendszer ugyanis egy mélyen elitista berendezkedés volt: elitista volt politikai-közjogi intézményrendszerében, elitista volt eszmeiségében és elitista volt a társadalmi képzelet szabályozásában (ezalatt azt értem, hogy egy igen szűk kört jogosított fel arra, hogy válaszoljon a „mi lehetséges”, a „mit tehetünk” kérdéseire). 89 elitista intézményrendszere a politikai képviselet feladatát néhány elit pártra, a hatalom ellenőrzését a „fékek és ellensúlyok” elitintézményeire bízta – ahelyett, hogy lehetővé tette volna a politikai képviselet és akaratképzés valódi demokratizálását. ’89 elitista eszmeisége a Magyarországon kialakuló formális, elitista politikát úgy igazolta, mint a nyugati demokráciák természetes, magától értetődő állapotát.

Ez az elitista beállítódás már az első pillanattól kezdve tetten érhető abban, ahogyan a szereplők a „demokráciacsinálás” problémáit megfogalmazták. A „hogy fogunk mi itt demokráciát csinálni” tanácstalan kérdése leggyakrabban az alábbi formákban konkretizálódott: 1., hogyan tud majd a kormány stabilan kormányozni, 2., hogyan tudja az ellenzék érvényesíteni a saját szempontjait a kormány akaratával szemben, 3., ki ellenőrzi a médiát és a nyilvánosságot? E kérdések, melyek a demokrácia magától értetődő alapkérdéseinek tűntek, valójában a Mair és Katz által leírt kartellpárti demokrácia tipikus körülményeit tartják magától értetődőnek, mely körülmények közt a pártok nem képviseleti intézmények, hanem az országot kormányozni kívánó vállalkozócsoportok, egyazon professzionális elit tagjai, a médián és nem a pártszervezeten keresztül tartják a kapcsolatot a társadalommal. A ’89-es kezdet utáni időszak vitái és harcai nem a képviselet, hanem a kormányozhatóság, az elitkonszenzus és a médiaellenőrzés körül forogtak. Pedig a „hogyan lesz itt demokrácia” nyugtalanító dilemmája más formát is önthetett volna. A szereplők kérdezhették volna azt is: épp importálni készülünk egy rendszert, amely azon nyugszik, hogy az emberek különféle politikai szervezetek tagjai vagy szoros támogatói, és ezeken keresztül remélnek hatást gyakorolni a dolgok folyására. Mi lesz, ha az emberek nem lépnek be a pártokba, hogy fogják magukénak érezni ezt a rendszert, ha négyévente egyszer szólhatnak csak bele? Hogy építsünk demokráciát, ha alig vannak a megmozdulásainkon, ahol tagokat toborozhatnánk? Ha a demokratikus erők nem lesznek jelen az emberek életében, helyben, mi veszi rá majd a volt párttitkárt, a szakszervezeti bizalmit, a TSZ-elnököt, a régi rendszer helyben maradó vezetőit arra, hogy elsajátítsák a demokrácia kultúráját? Ezek a demokratikus képviseletre irányuló kérdések nem merültek fel komolyan a kezdet éveiben, ami talán érthető is, figyelembe véve a kor nemzetközi trendjeit és erősödő liberális korszellemét. Ez a kezdeti elitizmus érthető, és nem predesztinál bukásra. A tragédia az, hogy 10 évvel később már egyértelműen látni lehetett, hogy a demokratikus intézményrendszer elidegenedik a társadalomtól, bemerevedik két párt és két klientúra oligarchiájába, hogy a politikai elit felülről szervez társadalmi identitásokat és tömegeket maga alá, hogy egy a képviseleti demokrácia rendszerével ellentétes képződmény kezd kialakulni, amelyet Touraine „politikai tömegtársadalomnak” nevez. A köztársaság második, hanyatló évtizedének már az elején érzékelni kellett volna, hogy a modell nemhogy nem szervesül a társadalomba, hanem egyre távolodik attól. Az előre kódolt elitizmus korrozív hatása ekkor mutatkozott meg, a rendszer revíziójáról szóló széles körű diskurzus elmaradásában, az elitista status quo őrzésében és természetesnek tekintésében.

A ’89-es liberális intézményes modell lényegét tekintve mélyen elitista volt, hisz a vezető elitek köreibe utalta mind a hatalom gyakorlásának feladatát („kartellpártok”), mind a hatalom ellenőrzéséét („fékek és ellensúlyok”). A hatalom gyakorlásának kérdése az elitpártok választási versenyére és az ott született többségi döntésre korlátozódott. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a hatalom korlátozásának kérdése. Ezt a „fékek és ellensúlyok” rendszere valósította (volna) meg, melynek lényege, hogy az állam intézményrendszerén belüli, vagy ahhoz szorosan kapcsolódva működő elit-szereplők kölcsönösen ellenőrzik és korlátozzák egymás hatalmát, és ezzel biztosítják a politikai hatalom elszámoltathatóságát. A „fékek és ellensúlyok” '89-es rendszere két szereplőcsoportot állított a kormányzati túlhatalom útjába. A rendszer egy sor lehetőséget biztosított az aktuális politikai ellenzék számára, hogy a kormány munkáját kritizálja (parlamenti viták), felügyelje (bizottsági munka), megvétózza (kétharmados törvények). Emellett a ’89-es modell a politikai folyamatot (kormányzás, törvényalkotás, választások, népszavazás, propaganda) független intézmények ellenőrző hatalma alá rendelte, ellenőrző jogosítványokat adott egy sor kormányfüggetlen elitintézmény (független állami hivatalok, újságírók, ombudsmanok, Alkotmánybíróság, köztársasági elnök) kezébe.[iv]

A ’89-es modell elitizmusa azonban azzal a következménnyel járt, hogy a ”fékek és ellensúlyok” rendszerének szereplői közül egyedül a mainstream politikai pártok hivatkozhattak a néptől kapott politikai felhatalmazásra. Mivel a modern demokráciában e felhatalmazás igazol mindennemű hatalmat, a ’89-es modell magában hordozta annak kockázatát, hogy a politikai felhatalmazás birtokában lévő pártokat csak kevéssé tudják korlátozni a hasonló felhatalmazással nem bíró elitszereplők (újságírók, Számvevőszék, médiahatóság, Nemzeti Bank, köztársasági elnök stb).[v] A 2000-es évekre az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a „kartellpártok” működnek elszabadult hajóágyúként a rendszerben, hanem azok legfelsőbb vezetése is, amelyek tevékenységét maguk a pártok sem voltak képesek korlátozni. A pártok legfelsőbb körei külön kasztot képeztek a kasztosodó politikai osztályon belül, és a háttérben biztosították a nagypártok együttműködését (ennek fő terepei a Puch-Simicska tengelyként ismert közpénzszivattyú, az ügynökkérdés örökös elnapolása, a kétpárti médiamutyik, a pártfinanszírozás, a pártközeli civil szervezetek állami vagy önkormányzati finanszírozása, az állami cégek felügyelőbizottsági helyeinek rotálása, a kispártok kiszorítása, és így tovább). A nép akaratát egyedüliként képviselni hivatott elitpártok és pártelitek ott éltek vissza a nép általi „felhatalmazásukkal”, ahol tudtak. Ahelyett, hogy korlátozták volna egymás antidemokratikus törekvéseit, támogatták egymást a demokratikus keretek lebontásában, és egy a társadalomtól teljesen elszakadt politikai oligarchiába tömörültek.[vi]

Az oligarchikus elitpártok igen hatékonyan működtek együtt a ’89-es szabályok és keretek kijátszásában, miközben az együttműködés minimumára sem voltak hajlandók, amikor a társadalmi élet új szabályainak, új kereteinek kitalálásáról és érvényesítéséről lett volna szó. A politikai elit viselkedésének ilyen mértékű aberrációját nem volt képes elviselni ’89 elitista politikai rendszere, amely épp abból indult ki, hogy a hatalmat gyakorló néhány elitpárt képviselői, a hatalmat ellenőrző néhány elit-intézmény kontrollja mellett, képesek betartani a civilizált verseny alapszabályait. A kartellbe tömörülő politikai oligarchia azonban a 2000-es évektől kezdve fokozatosan zabálta fel a ’89-es rendszerben megálmodott intézményes autonómiák egy részét. Aztán 2010, a kartell felbomlása után az egyeduralkodóvá vált kormánypárt maradéktalanul felszámolta a ’89-es „fékek és ellensúlyok” rendszerét. Visszatekintve jól látható, hogy a ’89-es intézmények nemhogy nem voltak képesek korlátozni a politikai oligarchia térfoglalását, hanem hallgatólagos együttműködésükkel lehetővé tették, hogy a „kartellpártok" és a mögöttük álló gazdasági érdekcsoportok demokratikusnak tüntessék fel az érdekeinek megfelelő Patyomkin-rendszert.

A ’89-es liberális demokrácia rendszerének alapvető tévedését ott találjuk, hogy mind a politikai képviselet feladatát, mind a kormányzati hatalom ellenőrzésének feladatát az elitek hatáskörébe utalta. Ezzel a ’89-es modell uralkodó intézményei és eszméi elfogadták és szentesítették az elit és a társadalom, a „fent” és a „lent” elkülönülését. Ha a magyar társadalom polgárai ’89 óta úgy érzik (és mint a romló bizalmi adatok mutatják, egyre ellenségesebben érzik ezt), hogy politikusaik a fellegekben lakozó, érinthetetlen, kasztszerű politikai osztályba tömörültek, akkor ezt a gyakorlati tapasztalatot joggal vezethetjük vissza ’89 rendszerhibájára: „fent” és „lent” elkülönítésére. A ’89-es alkotmányos berendezkedés ugyanis (betűjében, szellemében, intézményeiben) szinte kizárólag a „fent” (az állam intézményrendszere és az annak részeként működő pártpolitika) és a „lent” (a polgár, a civil társadalom, a helyi társadalom, a nép) világára fókuszált. A „fent” világába utalta a hatalom gyakorlásának és ellenőrzésének feladatát (parlamenti pártok, fékek és ellensúlyok), míg a „lentiek” világával kapcsolatban elsősorban arra törekedett, hogy biztosítsa a polgárok egyéni jogait - beleértve a helyi közösségek önrendelkezési jogát is.

„Fent és lent” ’89-es modellje két alapvetően fontos előfeltevéssel élt. Az egyik, hogy a modell szerint a nép akaratát képviselő politikai pártok egyértelműen a „fenti világ” részei: költségvetésüket az állam fedezi, a parlamentbe csak már megállapodott, pártszerűen működő alakulatoknak van esélye bejutni, a független jelöltek száma alacsony. A ’89-es modell elfogadta a politikai pártok társadalmi beágyazatlanságát, a pártokat tulajdonképp beemelte az államba és intézményesítette azok elszakadását a civil társadalomtól. A ’89-es modell működtetői a pártokra nem mint társadalmi szervezetekre tekintettek, hanem mint az állam irányításáért versengő vállalkozócsoportokra, amelyek négy évenként megküzdenek a választók felhatalmazásáért.[vii] A másik ’89-es előfeltevés szerint a „lentiek” jogai és szabadságai nem abból származnak, hogy részt vehetnek a politikai képviseletet megvalósító társadalmi intézményekben (hisz a képviselet lehetőségét monopolizáló pártok nem ilyenek): a „lenti” szféra jogai és szabadságai ugyanis a „fenti” szféra civilizált, önkorlátozó működéséből eredeztethetők.[viii] A ’89-es modell működtetői és ideológusai azt feltételezték, hogy ha a „fent” szereplői kölcsönösen korlátozni tudják egymást, e korlátok fokozatosan belsővé válnak, és kialakul majd az a civilizált hatalomgyakorlási mód, amely a beágyazott demokráciákban a „lentiek” egyéni jogait és önérvényesítési igényeit biztosítani tudja.

Fent és lent ilyen elválasztásával ’89 liberális ihletésű rendszere teljesen figyelmen kívül hagyta az állam és a polgár közötti közvetítések „középső” terét, azt a teret, ahol a demokratikus képviselet gyakorlata - és voltaképp maga a demokrácia - működik. Mint láttuk, a klasszikus képviseleti demokráciákban a tömegpártok, valamint a hozzájuk szorosan kapcsolódó országos érdekképviseleti és civil szervezetek töltötték be a politikai közvetítés és képviselet közbülső terét. A ’89-es modell képviselői figyelmen kívül hagyták ezt a „fent” és a „lent” világa közt húzódó szférát, és intézményesítették a valós politikai képviselet nélküli képviseleti demokrácia fából-vaskarika rendszerét.[ix] Így aztán a ’89-es rendszer képviselői hiába igyekeztek „szétszórni” a politikai hatalmat: mivel csak a „fent” elitszereplőinek osztottak lapot, a ’89-es hatalom-megosztási modell megerősítette a „fent” bástyáit: a „fent” és a „lent” közé egy vízszintes sáncot húzott a társadalmi térben. Ez a fent és lent között húzódó fal keresztbe metszette az állam és polgár közötti közvetítés terét, lezárta az utat azon függőleges csatornák előtt, amelyek lehetővé tennék a „lenti” társadalom hatékony politikai képviseletét az állam és a kormányzat „fenti” erőcentrumaiban.

Az a gondolat, hogy a „nép akaratát” nem csak parlamenti pártok képviselhetik a politikai térben, nem volt jelen a „fékek és ellensúlyok” alkotmányos rendszerében. A hatalom társadalmi ellenőrzésének gyakorlata nem terjedt túl a „helyi érintettek” esetleges meghallgatásán, a néhány kivételtől eltekintve formális civil részvételen a törvény-előkészítésben, vagy politikailag kézivezérelt civil csoportok machinációin (lásd pl. a közmédia civil „ellenőrzését”). A képviselet és a kontroll elitista rendszere lehetetlenné tette, hogy újabb és újabb szereplők lépjenek fel „a nép nevében”, akik - akár a polgárok akaratát képviselve, akár a közérdek nevében kritizálva a hatalmat - megjeleníthették volna mindazok hangját, akik sérelmeket szenvedtek, és akik nevében követelni lehetett volna a „létező” demokrácia tovább-demokratizálását (vagyis a rendszer átláthatóbbá, méltányosabbá, befogadóbbá, ellenőrizhetőbbé tételét stb). A ’89-es rendszer egy olyan demokráciává vált, amely nem tudja magát tovább-demokratizálni, sőt, épp ellenkezőleg, kiürül, intézményei idegen és értelmetlen zárványként léteznek a társadalom szemében. Ezt nem csak a magyar polgárok érezték így. A demokrácia minőségét monitorozó nemzetközi szervezetek adatai szerint a 2000-es évek közepén megállt a demokratizálódás folyamata, megállt Magyarország konvergenciája a nyugati modellhez, és az évtizedes javuló tendenciák után visszaesett a közintézményekbe és politikai pártokba vetett állampolgári bizalom, romlott a kormányzat elszámoltathatósága, nőtt a korrupciós fertőzöttség, romlott a kormányzás hatékonysága, a szabályozás minősége, nőtt a politikai instabilitás, kárt szenvedett a jogállamiság (rule of law).[x]

A ’89-es létező liberális demokrácia a 2000-es évek közepétől tetszhalott volt.

Folytatás a 2. részben, klikk ide.

 

Jegyzetek 

[i] Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki a tanulmány korábbi változatait elolvasta és véleményezte: köszönöm a Hátsó Kapuban idén tavasszal folytatott beszélgetés résztvevőinek a segítségét, és a Megújuló Magyarországért Alapítvány tagjaiét, akik részt vettek az itt megjelent tanulmány belső vitáján.

[ii] Lévén, hogy a liberális konszenzus egy „realista” renoméval bír, a ’89-es berendezkedés demokratikus kritikáját megfogalmazni szinte lehetetlen, aki ezzel próbálkozik, könnyen tűnhet komolytalan utópista álmodozónak, rosszabb esetben az autoriter népuralmi törekvések cinkosának. A „létező” rendszer kritikáját utópiának minősíteni részben azért könnyű, mert e kritika szemben áll, többek közt, a nemzetközi demokrácia-figyelő szervezetek – és összehasonlító politikatudományi munkák – standard minősítésével, mely szerint Magyarország politikai rendszere 2010 előtt liberális demokrácia volt, csakúgy, mint az EU legtöbb tagállamáé. A sokáig magától értetődőnek tűnő és széles körben osztott liberális konszenzus nézőpontjából tekintve a demokrácia-deficit érve banálisnak és súlytalannak tűnik. Hisz ki ne tudná, hogy a „létező” liberális demokráciák egyike sem felel meg teljesen az utópikus demokrácia-eszményeknek, és ki ne tudná, hogy ez utóbbiak szükségképpen sérülnek a politika gyakorlatában? Ettől még azonban, szól a bevett érvelés, igenis léteznek demokráciák. E részben jogos megfontolások a magyar helyzetre alkalmazva nem is vezethetnek máshoz, mint a ’89-es status quo jól ismert igazolásához: tökéletlen volt, de demokrácia volt, az ideálisnál/lehetségesnél kevésbé tudta biztosítani polgárai egyenlő részvételét a politikában, mégis, azt garantálni tudta, hogy a nép szabadon választhassa meg vezetőit. E gondolat táplálta a fenti, közkeletű víziót a tökéletlen, ám a kulcsfontosságú kérdésekben mégis működő liberális demokráciáról.

[iii] Azt is megkockáztatom, hogy a jelen helyzetben a képviseleti közvetítő rendszereké kell legyen a primátus az új rendszerváltás politikai-alkotmányos programjának nyilvános diskurzusában. Ennek oka, hogy a „fékek és ellensúlyok” intézményei a társadalom szemében ugyanúgy a távoli és elitista politika részei, mint az azokat – 2010 előtt veszélyeztető, majd 2010 után – felszámoló politikai pártok. Ismert toposz, hogy senki nem tüntet az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, a Monetáris Tanács vagy az Ügyészség politikai gyarmatosítása miatt. Az ismert magyarázat szerint ez annak köszönhető, hogy az embereket a fizetésük érdekli, nem a demokrácia. Szerintem fordított a helyzet: az embereket (épp elég embert) a demokrácia nagyon is érdekli, ők nagyon is értik, miről szólna a demokratikus képviselet – a fékek és ellensúlyok intézményei azonban nem voltak a demokratikus politikai rendszer részei. Azon kívül és felül álló ellenőrző intézmények voltak. Hogy az újrakezdés programja széles körű támogatottságot szerezzen, ahhoz a demokratikus képviselet és kontroll ígéretét kell hitelesen megfogalmazni. Hogy ez mit jelent pontosan – erről szól ez a tanulmány.

[iv] Ebben a rendszerben a parlament szavazza meg a kormány törvényjavaslatait, de a kormány képes magát függetleníteni a parlamenti vitáktól. A kormányfő vagy a kormány pártpolitikus tagjai képesek a parlamenti frakciófegyelmet biztosítani, de a kormányfő leváltható. A kormány a rövid távon biztosítani képes az ország kormányzását, de hosszú távú reformokat csak az ellenzék egyetértésével vezethet be. Az ellenzék fontos szerepet kap a törvények előkészítését felügyelő bizottsági munkában, de a döntéseket megvétózni nem képes. A kormányzás és a politikai verseny törvényessége felett független intézmények őrködnek (a Számvevőszék, az Országos Választási Bizottság, a médiahatóság, a nemzeti bank, stb.). Az igazságszolgáltatás függetlenségét intézményi garanciák és ellenőrző mechanizmusok védik. Mindezen intézmények működése átlátható a sajtó képviselői számára, akik a visszaélések nyilvánosságra hozatalával beindítják a fékek és ellensúlyok elakadt működését, válaszra kényszerítik az érintett intézményeket. A független Alkotmánybíróság őrködik mindezen folyamatok felett.

[v] E szereplők számára az adhatott volna politikai jellegű felhatalmazást, ha, mint a nyugati demokráciákban, köztekintélyt tudtak volna kiharcolni maguknak. E bizalmat hosszú évek munkájával kiépíthették volna, a pártok polgárháborúja azonban kezdettől fogva erodálta e törekvéseket, köszönhetően például annak, hogy a pártok mögött álló értelmiség és sajtó a vagy másik fél ügynökeként, vagy pedig a „mi jó emberünkként” ábrázolt minden közszereplőt, függetlenül annak tényleges elkötelezettségétől a függetlenség iránt (pl. az összes eddigi köztársasági elnök vagy jegybankelnök vagy tévéelnök sorsát).

[vi] Egy három éve tartott konferencia felhívásában Boda Zsolt kollégámmal így fogalmaztunk: „Az elmúlt húsz év során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az aktuális kormányok és ellenzékek nem gátolták, hanem támogatták egymást a demokratikus keretek lebontásában. A mindenkori kormány és mindenkori ellenzéke együttes erővel terelték át látványos politikai küzdelmeiket egy autoriter, antidemokratikus politikai térbe. Mindez vélhetően azért történhetett meg, mert a felszínen folyó szekértábor-harcok mögött kiépült egy egységes reflexek és érdekek mentén működő, egy ideológiáját tekintve részben, korruptságát és elvtelenségét tekintve nagyon is egységes politikai elit. E mélyben húzódó érdekközösség, az egységes politikai osztály kialakulása kiüresítette a demokráciát, leblokkolta a demokratikus akaratképzés folyamatait. Ez, véleményünk szerint, közvetlenül vezetett el a szakpolitikák és az államigazgatás politikai kézivezérléséhez, az akarnok közpolitikákhoz, amelyekben a gyors és látványos eredmények elvárása felülírja a folytonos építkezés értékeit.” 

[vii] Mára persze már a népképviseletnek ez az egyetlen csatornája sem működik. Köszönhetően már a 2010 előtti machinációknak is (pl. a két nagy párt begyűjti az összes kopogtatócédulát, hogy a kispártok indulását ellehetetlenítse, vagy az 5%-os küszöb intézménye), de elsősorban a 2010 utáni választási reformoknak (a győztes mindent visz elv bevezetése és az ebből fakadó összefogáskényszer), erősen lecsökkent a választók esélye arra, hogy a kormány leváltsák egy annál érdemesebbnek ítélt politikai vállalkozócsoportra. A kormányt leváltani kívánó választók ma nem tudják úgy kifejezni a kormány leváltása iránti akaratukat, hogy ne kelljen súlyos kompromisszumokat kötniük, egyszóval, hogy arra szavazhassanak, akire ténylegesen szavazni akarnak. Ebből a nézőpontból a ’89-es rendszer felszámolása paradox módon nem más, mint e rendszer kiteljesítése: az állam és a polgár, a „fentiek” és a „lentiek” közötti közvetítés függőleges csatornáinak tökéletes lezárása.

[viii] Persze az a tény mindenképp elismerésre méltó, hogy a „lentiek” jogai a szabad és emberhez méltó élethez és helyi közösségeik önálló működtetéséhez nagy hangsúlyt kaptak a ’89-es modellben. A „lentiek” önrendelkezési jogát biztosította (volna) a helyi önkormányzatokhoz rendelt erőforrások, intézmények, jogosítványok széles köre. ’89 egyik kulcskérdése, hogy a helyi önkormányzatok miért nem tudtak ellenállni a pártelitek hatalmának.

[ix] Ezért akkori önmagukat nem hibáztathatjuk, hisz világtrendeket követtek. A nyugati képviseleti demokrácia épp akkor roppant meg Nyugaton, mikor bevezetésre került a posztkommunista országokban. A rendszerváltó értelmiség tagjai ugyanakkor felelősséggel tartoznak azért, hogy modelljük elitizmusára még 25 év elteltével is képtelenek reflektálni, néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve.

[x] A ’89-es berendezkedés bukása a 2000-es évek második felére vált nyilvánvalóvá: ekkorra a társadalom többsége világosan érzékelte, hogy a ’89-ben meghirdetett program folytathatatlan. A ’89-es rendszer képviselői azt ígérték, hogy az új keretek lehetővé teszik az ország felzárkózását a fejlett Nyugat kapitalista jóléti demokráciáihoz. A 2000-es években azonban Magyarország letért a nyugati felzárkózás történelmi(nek remélt) útjáról. A 2000-es évek során beállt törés világosan látható az ország teljesítményét mérő összes komoly mutatóban, legyen szó a gazdaság teljesítményéről (GDP-növekedés, különösen az ország valós teljesítőképességét mérő potenciális növekedés, termelékenység), a társadalmi jólétről (aktivitási ráta, fogyasztás) vagy a politika teljesítményéről. Lásd a 2. grafikont itt, és a szerző, Boda Zsolt munkáit: http://index.hu/chart/2014/12/30/ezek_voltak_az_ev_legjobb_grafikonjai/ 

A bejegyzés trackback címe:

https://reviziomuhely.blog.hu/api/trackback/id/tr197965418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kis Miklós 2015.10.13. 20:02:52

Minden narratíva hasznos, ami túllép azon, hogy 2010-ben romlott el egy csapásra minden. Még akkor is, ha a poszt által leírt kiüresedése a demokratikus intéményrendszernek más - gazdaságilag sikeresebb - országokban sem ismeretlen.

Felmondó 2015.10.14. 23:07:57

Nálunk a középosztály hiánya, nyugaton egyre gyorsuló leépülése az oka a képviseleti demokrácia leépülésének. Mindkettő közös előidézője pedig a neokonzervatív gazdaság- és társadalompolitika fékezetlen és fékezhetetlen elburjánzása (austerity )

Gyula Pásztor 2015.10.17. 19:40:29

Azt hiszem, hogy nagyon sok szálból tevődik össze az, hogy nincs, és talán nem is volt igazi demokrácia Magyarországon. Még a hagyomány hiánya is csak egy szál. Hozzá tartozik, hogy az "elit" uralta a kádári rendszerben is az uralmat, de még az ellenzéknek sem volt igazi társadalmi háttere. A demokráciához szükséges bizalmat nem segíti az sem, hogy a történelmünkkel nem sikerült elszámolni a mai napig sem. Nem csak a régmúlttal nem, de a rendszerváltozást megelőző időkével sem. A kerekasztal-tárgyalások sem feldolgozott téma. Amíg a merészség nincs meg az értelmiségben, hogy önállóan meg tudjon nyilvánulni, pártkötődések nélkül, nemigazán elvárható, hogy hogy az egyszerű polgár öntudatosan viselkedjen! Úgy tűnik, hogy az ellenzéki oldal kifulladt, nem nagyon maradtak tartalékai, szavazókban sem, így teljesen egyszínűvé vált a mai politikai hatalom, amit Orbánék gátlástalanul ki is használnak. Azt gondolom, hogy a gazdaság érdekei sem tudnak árnyaltan megjelenni, már csak az apolitikus nemzetközi nagyvállalatok túlsúlya miatt sem. A nemzetközi politikában az európai pártérdekek miatt külső nyomás sincs igazán, amely legalább megszorongatná a hatalmat, hogy demokratizálja legalább a közélet felszínét. Valódi súlya szerintem csak egy közmegegyezésnek volna, amit azonban igazán csak akkor lehet remélni, ha már a jelenlegi hatalom is elfogyasztotta a legitimitásához szükséges közbizalmat, vagy annak legalább azt a minimumát, amely még képes hatalomban tartani.

Laszlovszky András 2015.10.19. 15:36:22

A liberális demokrácia leépülése szerintem egyszerűen arra vezethető vissza, hogy a szavazópolgárok nem szavaznak a liberalizmusra, és egyáltalán nem is támogatják azt. Ezt viszont nem azért teszik, mert a liberális demokrácia nem működött volna (már csak azért sem, mert valódi liberális demokrácia egyetlen pillanatra sem volt ebben az országban), hiszen a szavazók többsége nem tudná megfogalmazni, hogy az állam működésében mit látna jónak és mit nem. A liberalizmus támogatottságának hiánya, és ezzel szemben a konzervatív kurzus nagy támogatottsága adja meg a Fidesznek azt a lehetőséget, hogy lebontsa a liberális államot, a szavazók általános színvonala pedig még azt is megengedi nekik, hogy az illiberalizmus jelszava többletszavazatokat jelent, ahelyett, hogy végleg elásná magát az a párt, amelyik ezt emlegeti.
Ennek én két fő okát látom, egy közvetlent és egy közvetettet. Mindkettő abból következik, hogy ismerjük a '90-es és '94-es választások eredményeit: a liberális párt(ok)nak nagy támogatottságuk volt. A közvetlen ok, hogy ezt a támogatottságot az SZDSZ elhibázott politikája szüntette meg az első koalícióval, ahol az MSZP-nek nem volt szüksége koalíciós partnerre, így a mindenáron kormányozni akaró SZDSZ méltatlanul kis szerepet kaphatott csak a kormányban, lényegi és érdemi befolyás nélkül. Az a liberális érzelmű szavazó tehát, aki elégedetlen volt a baloldali kormányzással, kénytelen volt más párt után nézni, mert az SZDSZ-től nem volt elvárható lényeges fordulat. A következő választásokon ez meg is történt, '98-ra az SZDSZ középpárt lett, 2002-re meg törpepárt. Más liberális erő viszont nem volt az országban, így a liberális szavazókat egyszerűen rákényszerítette az SZDSZ, hogy nem liberális pártra szavazzon.
A közvetett ok pedig az, hogy a három koalíciós kormányzás megteremtette a "ballib" mítoszt, miszerint a baloldal és a liberalizmus gyakorlatilag azonos. Lehetőséget adott arra, hogy a "libsizés" gyakorlatilag szitokszóvá váljon, és magát a liberális eszmét lehetetlenítette el. A Fidesz-demagógia ráadásul végletekig szembe is állította a két tábort.
E pillanatban egyáltalán nincs is vállalható liberális erő Magyarországon, és a szavazók is végletekig eltökéltek abban, hogy bármit, csak ne libsit. A "nemzeti keresztény jobboldali" kurzus pedig kifejezetten rájátszik erre, és amíg a választók többsége azt az értelmetlen marhaságot szajkózza, hogy a liberalizmus ellentétes a nemzeti érdekekkel, addig nem is várható fordulat. A nemzeti demagógia mindig kifizetődő.

A kiló nem százat jelent. · kilonem100.blog.hu 2015.10.20. 07:44:25

Rendkívül érdekesnek találtam a tanár úr írását. De erősen eltúlzott és idealista az a hozzállás, hogy nincs, nem volt demokrácia itt meg főleg: máshol sem. Sok jó nem sülhet ki belőle szerintem. Ettől függetlenül képes vagyok követni az ilyen gondolatmenetet is. Minden szomorúbb, esős napom magam is így érzem végül is. De a szerző is el-elvéti folyamatosan és demokráciaként kell hivatkozzon a rendszerünkre. Mi más lehetne?
A másik észrevétel: bár ez végképp nem a szerzőtől származó, de idekívánkozik. Nem csak, ami volt és van demokrácia véleményem szerint, hanem nem is volt olyan borzalmas törés 2010-ben, ami miatt új rendszerről kéne beszélnünk. A mai berendezkedés az új alaptörvénnyel egyetemben is alig változtatott az eredeti bútorozáson, ugyanúgy közlekedünk, ugyanazon a reflexek működnek, amikor lenyomjuk ugyanazokat a kilincseket. Ami miatt cezúra van 2010-től (sőt a szociális népszavazás környékétől), hogy felborult az egykori egyyensúly a politikai szereplők között és a győztes fél ennek szellemében is gyakorolja a hatalmat, már nincs paktum, alku az ellenzék hasonló súlyú nagypártjával. Mert nincs ilyen párt.
Azt gondolom, ha van bajunk, akkor ez a bajunk. És nem annyira intézményi. Hanem pusztán tartalmi. A jelenlegi erőviszonyok mellett a világ legdemokratikus alkotmányát is importálhatnánk kopipészttel és nem lenne más a szituáció lényegesen.
süti beállítások módosítása