A progresszív jövőképek kovácsa

Re|Vízió Műhely

Búcsú ’89-től: Demokrácia a liberális konszenzus összeomlása után 2. rész

2015. október 13. - schgabor

image.jpeg

Elég volt a hátrafelé nyilazásból. Találjuk ki és alkossuk meg közösen Magyarország bátor, új jövőképét! Az illiberalizmus előtt és után című új vitasorozatunk azt járja körbe, hogy mitől omlott össze a liberális demokrácia Magyarországon. A vitasorozat első irata ezt a témát közelíti meg a képviselet kiürülése felől. Csigó Péter tanulmányát itt a blogon majd szóban vitatjuk meg közösen a Mozsárban október 20-án este 18.00-tól. Peregjenek a billentyűzetek, jöjjenek a hozzászólások, részvételi jövőképalkotásra fel!

Magyarország mai válsága egyszerre következik a ’89-es rendszer súlyos deficitjeiből és a Fidesz elhibázott kísérletéből annak meghaladására. Ezért a kilábalás alapfeltétele, hogy a társadalmi képzeletben megjelenjen egy olyan új politikai, gazdasági, társadalmi modell, amely hitelesen hordozza magában a ’89-es álom beteljesítésének ígéretét, és ezzel egyszerre nyújt alternatívát mind a 2010 előtti, mind a 2010 utáni rendszernek. A Harmadik Köztársaság bukásának politikai okai közül a legfontosabb az, hogy krónikusan hiányoztak a rendszerből a demokratikus képviselet azon közvetítőrendszerei, amelyek összekapcsolták volna az állam és a társadalom, a „fent” és a „lent” világát, folyamatos és értelmes kapcsolatot tartottak volna fenn a politikai intézményrendszer és az állampolgárok között. A fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállításáról persze nem lehet eleget beszélni – mégis, nem jutunk előbbre, ha nem foglalkozunk ugyanennyit a képviseleti közvetítőrendszerek krónikus hiányával. Tanulmányomban e diskurzus beindítására teszek kísérletet. Az első részben amellett érvelek, hogy a modern tömegdemokrácia működésképtelen, ha a „fentet” és a „lentet” nem kötik össze folyamatosan és interaktívan működő képviseleti intézmények. Tanulmányom második részében intézményes javaslatokat teszek e deficitek orvoslására, a ’89-es berendezkedés meghaladására a demokratikus képviseleti közvetítőrendszerek felépítésével.

Csigó Péter tanulmánya, 2/2.

 

előzmények az első részben, itt

 

A demokratikus képviselet közvetítőrendszerei – intézményes javaslatok

 

Az alábbi javaslat lényege, hogy a „fékek és ellensúlyok” liberális ihletésű intézményrendszere mellett fel kell építeni egy másik, azzal azonos súllyal bíró intézményrendszert, a „demokratikus képviselet közvetítő rendszerét”. E rendszer célja, hogy a politikai képviselet folyamatosan és interaktív módon működő csatornáit felépítse egy olyan környezetben, amelyben tömeges politikai szervezetek egyáltalán nem léteznek. A javaslat a korábbiakban javasolt három kritériumot alkalmazza a demokratikus képviselet intézményeinek kiépítésére. Ennek megfelelően a rendszer célja, hogy

  1. minél több polgár számára biztosítsa azt a lehetőséget, hogy politikai és civil „képviselőket” tudhasson maga körül elérhető, karnyújtásnyi távolságban, hogy mindenki számára rendelkezésre álljanak asztalok, amiket verni lehet, képviselők, akik hitelesen ígérik a sérelmek és igények politikai képviseletét;
  2. olyan képviselők jelenhessenek meg, akik nem kötődnek pártokhoz, hanem alulról, saját jogon, az őket követő emberek jogán vehessék birtokukba az oligarchizálódó pártokat, újra kialakuljon egy egyensúly a pártelit és a helyi pártvezetők, közösségi bizalmik közt;
  3. párhuzamos képviseleti csatornákat tartson fenn, amelyek némelyike közvetett és részleges felhatalmazáson alapul, de folyamatos és interaktív képviseletet biztosít, mások pedig közvetlen és általános felhatalmazást biztosít, folyamatos és interaktív design nélkül. E csatornák egyike sincs kiemelve, de együtt betölthetik azt a szerepet, amit a tömegpárt valaha betöltött.

A '89-es, liberális ihletésű politikai-közjogi berendezkedés korrekciója azon a felismerésen alapul, hogy a liberális modellből könnyen kinőhet egy a fentet a lenttől elválasztó sánc, ezért ennek ellensúlyozásaképp sok párhuzamos képviseleti csatornát kell létrehozni, amelyek mindegyike a „népakarat” közvetítését látja el. E modell intézményesíti a lehetséges „népakaratok" és képviselőik versenyét, és azt részben kiviszi a pártpolitikai versengés teréből, de nagyrészt azért, hogy segítse azon „képviselők” politikai karrierjét, akiket a pártok nem találnának meg, és akik saját támogatottságuk jogán válhatnának pártok képviselőivé, és demokratizálhatnák az oligarchizálódó pártszervezeteket.

A képviseleti modellben a politikai párt csak egy a politikai képviselet intézményei közül, csak egy az államot és polgárt összekapcsoló függőleges csatornák közül, mert egy sor más intézmény is a rendelkezésére áll mindazok számára, akik polgártársaik érdekeit, akaratát képviselni szeretnék. Persze a politikai pártok versenye e modellben is központi fontosságú szerepet játszik a nép akaratának érvényesítésében. Mégis, a társadalmi részvétel a politikában jóval szélesebb, a párt jóval demokratikusabb, a politikai osztály jóval kevésbé zárt és oligarchikus, mint a "létező" liberális demokráciában. A demokratikus képviselet közvetítőrendszerei mélyítik és pluralizálják a politikai képviselet jelenlegi gyakorlatát, megteremtik a valódi népképviseletet. A parlamenti pártok mellett egy sor más szereplőnek téve lehetővé, hogy a nép akaratát politikailag képviselje, hogy a „néptől" (és nem pusztán valamely érdekcsoporttól) származó felhatalmazás jogán vegyen részt a politikában.

Az alábbiakban – a nemzetközi politikai gondolkodás fősodrából származó ajánlásokból és elemzésekből gyakorlati ajánlásokból, elméleti elemzésekből kiindulva – áttekintem, milyen intézmények szolgálhatnának a politikai képviselet függőleges csatornáiként a demokratikus képviselet közvetítő rendszereében. A javaslatokat ihlető egyik legfontosabb forrás az Európa Tanács által felállított nemzetközi kutatócsoport munkája, a „Demokrácia jövője Európában” című „zöld könyv” volt.[1]

 

     0. A pártok oligarchizálódását akadályozó intézmények bevezetése

A „nulladik” pontban néhány olyan javaslatot ismertetek, amelyek a „létező” liberális demokrácia radikálisabb reformja nélkül is képesek a pártok oligarchizálódását mérsékelni. Ezek önmagukban még nem kezelik magát az okot, azaz a képviselet válságát, nem teremtik meg a demokratikus képviselet sokcsatornás közvetítőrendszerét, ami a javaslatom lényege, mégis, demokratikusabbá tehetik a jelenleg működő, „kartellpárti” rendszert. A jelöltállítás rendszerének reformja, a pártfinanszírozás reformja, a választási rendszerek reformja egyarán elkerülhetetlen, és e reformok mindegyikére léteznek olyan, már működő nemzetközi példák, amelyek képesek lehetnek oldani a demokratikus képviselet blokkjait, megakadályozni a pártelitek oligarchikus hatalmát, és erősíteni a képviselet gyakorlatát, intenzívebbé tenni a képviselő és képviselt közötti viszonyt.

A pártfinanszírozás átláthatatlansága mindenhol probléma, a pártok a fejlett demokráciákban általában többet költenek a kampányaikra, mint amennyit legálisan elkölthetnének. A pártokat, jelölteket támogató gazdasági szereplők adományait transzparenssé kell tenni, de ez önmagában még nagyon kevés, nem elég ahhoz, hogy a pártok ne az üzleti lobbik, hanem az általuk képviselt emberek érdekeinek megfelelően cselekedjenek. A megoldáshoz az vinne közelebb, ha a pártok támogatása közösségi forrásokból történne egyfajta voucher-rendszerben, amelyben minden állampolgár a rá eső közpénzt maga oszthatná el a pártok és jelöltek között.

A pártelitek hatalmát és a helyi szempontok érvényesülését, a képviseleti elv megerősödését segítheti elő a nyílt listás vlasztási rendszer, amelyben a szavazók nem csak pártlisták között választanak, de a listán szereplő jelöltek közül is kiválaszthatnák, ki kerüljön a parlamentbe. Így a pártlista összeállítását nem a pártelitek végzik kizárólag, hanem abba a választók is beleszólnak. Ma Európa legtöbb államában nyílt listás rendszer működik, valamilyen formában.

A demokratikus képviselet gyakorlatát erősítő alternatív választási rendszer a Single Transferable Vote rendszer, amely a világon jelenleg is sok helyen működik, önkormányzati és tartományi szinten. A rendszer a pártlistás szavazás és az egyéni jelöltre való szavazás eljárásait kombinálja, annak érdekében, hogy a jelöltek ne függjenek a pártelitek támogatásától, hogy a rendszer mind a listás, mind az egyéni rendszereknél szabadabban, az elit-kontrolltól függetlenebbül működjön. A rendszer lényege, hogy a szavazók preferenciasorba rendezik a pártok által támogatott és a független helyi jelölteket, így nemcsak egy szavazatot adnak le, hanem lényegében mindenkiről szavaznak. A választók ezzel egyéni jelöltekre szavaznak, nem pártokra, másrészt másodlagos, harmadlagos stb. preferenciáik is beszámíthatók a szavazásba. A rendszer erősíti az elszámoltatható helyi jelölteket a párt-ejtőernyősökkel szemben, lehetővé teszi a választóknak, hogy több preferenciát fejezzenek ki egyszerre, és ami a lényeg, moderálja a győztes mindent visz elvet – de nem a szokásos módon, vagyis pártlistás szavazással, hanem úgy, hogy több egyéni jelöltet lehet választani.

A jelöltállítás, a pártfinanszírozás és a szavazás folyamatait, magától értetődően, transzparensebbé és demokratikusabbá tehetik az új infokommunikációs technológiák. Az e-demokrácia eszközei kiszélesíthetik a részvételt a pártok belső döntéshozatali és jelöltállítási mechanizmusaiban, erősíthetik a civil kontrollt – e lehetőségek közismertek, de még kevéssé kihasználtak.

 

  1. Pártokat elutasítók parlamenti képviselete

A választások után gyakran levont tanulság, mely szerint a szavazók jelentős hányada „orrbefogva”, „kesztyűben”, „jobb híján” adta le szavazatát, az elitista politikai rendszer egyik alapvető anomáliájára utal. Mégpedig arra, hogy a „szabad választások” elve csak az aktuális politikai kínálat elemei közti választásra vonatkozik.[2] Ez az elv azonban nem biztosítja azt, hogy a kínálat egésze, azaz a választható pártok köre, valóban a választók akaratával egyezően alakuljon ki. Biztos, hogy a választók jelentős része kényszerűségből veti alá magát az aktuális kínálatnak, amely többnyire akaratától teljesen függetlenül vált kiábrándítóan szűkössé (jellemzően MSZP versus Fidesz). Egy képviseleti rendszerben lazítani kell e kényszereken, meg kell oldani a pártot választani nem akarók parlamenti képviseletét.

Az aktuális párt-kínálattal elégedetlen szavazók számára biztosítani lehetne, hogy leadott szavazataikat ne pártok, hanem sorsolt független jelöltek képviseljék a Parlamentben. A szavazólapok utolsó sorában szerepelhetne ez az opció (NOTA, None Of The Above opció): „szavazatommal nem a fenti pártok valamelyikét kívánom támogatni, hanem független képviselőjelölteket”. A független képviselőjelöltek kiválasztására a sorsolás a leginkább magától értetődő módszer. A pártokat nem választó, de a maguk számára parlamenti képviseletet igénylő (és a sorsolás intézményét elfogadó) választók képviseletét olyan, pártpolitikai múlttal nem rendelkező jelöltek láthatnák el, akik a választásokat megelőzően (esetleg alkalmassági vizsga letétele után - amit ez esetben a pártok jelöltjeinek is le kellene tenni) egy független képviselőjelölti adatbázisba regisztrálják magukat. Ezen adatbázisból sorsolás útján lehetne kiválasztani a kiábrándult polgárok parlamenti képviselőit. A mandátumok számát a NOTA opcióra érkező szavazatok arányából kiindulva határoznák meg.

 

  1. Jogkiterjesztő mandátumok

Az az abszurd helyzet, hogy egy 10 milliós ország kormányfője 2,7, majd 2,3 millió választópolgárra hivatkozva hirdetheti meg a nemzet forradalmát, semmiképp sem nevezhető váratlannak, inkább csak torzítva nagyítja fel az addigi rendszer ismert hibáit. Az elmúlt 25 év során átlagosan kb. 4,5-5 millió ember vett részt az országgyűlési választásokon, míg az ország másik fele nem szavazott. E nem szavazó tömegek jelentős része nem szabad akaratából marad távol, hanem azért, mert társadalmi helyzete elzárja őt a politikai jogok gyakorlásától.

A jogkiterjesztő mandátumok betöltői a politikai jogokkal nem rendelkező polgárokat képviselnék a politikában. A politikai értelemben cselekvésképtelen polgárok (gyerekek, fogyatékosok, hajléktalanok, írástudatlanok, mélyszegények, demens idősek) egy elitista demokráciában magától értetődően szorulnak ki a politikai rendszerből, pedig politikai képviseletük igenis megoldható lenne.[3] Járható út lehet, ha a cselekvésükben korlátozott egyes csoportok tagjai a külön őket képviselő listákról választanának (pártokhoz nem kötődő) képviselőt. Az ítélőképességükben korlátozott polgártársainkat pedig az érdekükben dolgozó civil szervezetek által konszenzuálisan választott jelöltek képviselhetnék. E „jogkiterjesztő mandátumok” gondolata hasonlít a nemzetiségek országgyűlési képviseletének ötletéhez - annál azonban jóval kevésbé problematikus. Mert míg a nemzetiségi képviselet politikai jogokkal bíró polgárok egy kiemelt csoportjának adna különleges bánásmódot (és valóban sértheti a szavazatok egyenlőségének elvét), addig a jogkiterjesztő mandátumok azokat képviselik, akik politikai jogaikat gyakorolni képtelenek, vagy azok gyakorlásától önkényesen elzártak, és emiatt a többi jogukban is különösen sérülékenyek. E politikailag jogfosztott polgárok parlamenti képviselete tovább mélyítené a demokráciát, kiemelné e csoportokat a láthatatlanságból.

A politikai jogfosztottakat képviselő mandátumok betöltői helyet kaphatnának több politikai intézményben is: a jelenleg létező intézmények közül a Parlamentben, vagy az új képviseleti intézmények közül a Civil Parlamentben, vagy a Civil esküdtszékeken (ld. alább).

 

  1. Civil esküdtszékek a népszavazások és nagyberuházások ellenőrzésére

A társadalom feje fölött zajló politikai játszmák talán legvisszataszítóbb példái a népszavazások és a nagyberuházások. Ezek sok tekintetben egymás ellenképei, mégis, együtt tekintve világítanak rá a legjobban a társadalmi ellenőrzés hiányára. Magyarországon népszavazásokat többnyire piszlicsáré ügyekben tartottak, amelyekben ugyan lehetővé tették a „népnek”, hogy kifejezze véleményét, de a „demokratikus” döntéshozatali folyamat a politikai színház és hatalmi harc puszta kulisszájává züllött. Ez volt a helyzet a 2004-es, kettős állampolgárságról tartott, és a 2008-as, vizitdíjról és tandíjról tartott népszavazással. Mindeközben a legnagyobb beruházások, mint a 4-es metró vagy Paks, óriási mennyiségű, másra is fordítható közösségi erőforrást emésztettek/emésztenek fel, a közösség viszont semmilyen lehetőséget nem kap az állítólag az érdekében megvalósított projektek befolyásolására.

Az eddigi elitista berendezkedés a népszavazási kezdeményezések felügyeletét az Országos Választási Bizottságon keresztül, a nagyberuházások felügyeletét pedig a Számvevőszéken és parlamenti bizottságokon keresztül kívánta megoldani. A népszavazások és nagyberuházások ellenőrzését ezen elitintézmények mellett alkalmi (fizetett) „civil esküdtszékek” végezhetnék: olyan 10-20 fős testületek, amelyek tagjait véletlenszerűen sorsolják ki az e feladatra jelentkező, pártokhoz nem kötődő jelöltek közül. A civil esküdtszékek feladata az lenne, hogy a kormány, az ellenzék és a civil szféra véleményeinek mérlegelése után eldöntse, hogy a népszavazás vagy a beruházás az adott formájában a közösség érdekeit szolgálja-e. Ha az esküdtek többsége valós veszélyt lát arra, hogy a vizsgált kezdeményezés partikuláris érdekeket szolgálhat, megvétózhatja annak változatlan formában történő kivitelezését. 

 

  1. Civil Parlament felhatalmazása a kétharmados törvények helyett

 A liberális demokrácia magyar rendszerében a kormányzati túlhatalom egyik legfontosabb korlátját a kétharmados törvények jelentik. Ezek a parlamenti ellenzék hozzájárulásához kötötték a társadalmat érintő legfontosabb reformok véghezvitelét. ’89 elitista rendszerének megalkotói azonban nem számoltak két fejleménnyel: egyrészt azzal, hogy a felek kompromisszumképtelensége miatt e törvények a reformok legfontosabb gátjának bizonyulnak majd, másrészt azzal, hogy az elit borzasztó teljesítménye miatt az egyik elitfrakció oly mértékben roppanhat össze, hogy a rivális kétharmados többséget szerezhet és felszámolhatja a rendszer egészét. A kétharmados törvények története talán a leginkább nyilvánvaló cáfolatát jelentik az elitista hatalommegosztással, az önkorlátozó elittel kapcsolatos ’89-es, liberális illúzióknak.

A javasolt új képviseleti rendszerben nem az aktuális ellenzék, hanem egy Civil Parlament hozzájárulásától függene a sarkalatos törvények megalkotása. A Civil Parlament tagjait részben sorsolás útján jelölnék ki - mint a civil esküdtszékeket és a pártokból kiábrándultak képviselőit - részben pedig civil szervezetek delegálnának képviselőket. A Civil Parlament évente ülésezhetne 1-2 hónapot, tagjai fizetett szabadságra mehetnének munkahelyükről (a javadalmazás megegyezne a parlamenti képviselők bérével). A Parlament feladata, hogy az adott évben a kormány által beterjesztett sarkalatos törvényekhez hozzájárulását adja, azokat módosítsa, vagy elutasítsa. A Civil Parlamenthez a civil szervezetek és a parlamenti pártok egyaránt benyújthatnának módosító indítványokat. E módosítók társadalmi vitája már jóval a Civil Parlament ülése előtt elkezdődne.

 

  1. Kihívók

Az elitista ’89 rendszerének egyik legsúlyosabb betegsége - amely önmagában is magyarázza a rendszer végelgyengülését - az volt, hogy a politikai elit utánpótlására kizárólag a parlamenti pártok csatornáit tartotta fenn.[4] Ebből fakadóan a ’89-es politikai elit utánpótlásába olyan fiatalok jelentkeztek, akik a pártrendszer aberrált hatalmi működését úgy tekintették, mint a politika magától értetődő, természetes logikáját. Ezt a tévképzetet - miszerint a politikában minden eszköz megengedett, ugyanakkor a politikai osztály összetartva biztosítja kiváltságait - nem csak a pártok ültették a fejekbe, hanem az elit összes képviselője az újságíróktól a politikai elemzőkig. Mindez ahhoz vezetett, hogy a politikai elit frissülése helyett egy olyan, kirívóan kontraszelektált utánpótlás lépett elő, amely a politika lehető legrosszabb arcát jelenítette meg. Az 1990 és 1994 között brilliáns parlamenti beszédeivel kitűnő fideszes csapat össze sem hasonlítható a Szíjjártó-féle fidelitasos generációval, a rezsicsökkentési és egyéb biztosokkal, a lefelé az erő pozíciójából beszélő, felfelé alázatos parlamenti bólogatójánosokkal.

Egy valóban demokratikus képviseleti rendszerben a párt csak az egyik lehetséges terepe a politikusi életpályák indulásának (ahogy a népakarat képviseletének is). Új arcok megjelenését az támogatja leginkább, ha az újak lehetőséget kapnak arra, hogy a régieket nyilvános vitára hívják, tevékenységükről nyilvánosan elszámoltassák. Ezért a parlament és a kormány összes tagját törvény kötelezhetné, hogy mindegyikük rendszeresen (legalább havonta, vagy inkább kéthetente) médianyilvános vitát folytasson egy őt erre kihívó, pártfüggetlen civil politikussal. Ez kibővítené a politikai mezőben látható politikai személyiségek körét, dobbantót adva a legfelkészültebb, leghitelesebb kihívók számára. Az új politikusok támogatására minden választó rendelkezésére állna egy a költségvetés által biztosított éves keret (fejenként nem több ezer forintnál), amelyet mindenki tetszése szerint oszthatna el a kihívók között. Ez a sikeres kihívók számára több millió forintos forrást biztosítana, amelyet igazoltan további közéleti, politikai szerepvállalásra kellene fordítaniuk.

 

  1. Köztársaság asztalai

A képviseleti tömegdemokrácia modelljének lényege az, mint az eddigiekből talán kiderült, hogy állandó intézményeket biztosít a hatalom elleni tiltakozásnak, a kritikának, a politikai osztály cseréjének, elszámoltatásának. Egy köztársaságban minden polgár rendelkezésére kell hogy álljon egy asztal, amit verhet, ha sérelem éri, és az asztal másik felén olyanoknak kell ülni, akik meg is hallják a zajt. Erre hatékony megoldást adhatna a „köztársaság asztalainak” intézményrendszere. A „köztársaság asztalai” állandó intézményekként működhetnének minden közepes városban, és mozgó intézményekként a kisebb településeken. A köztársaság asztalainál „politikai ombudsmanok” ülnének, akiknek hivatalból képviselniük kell mindazok sérelmeit, akik más utat nem találnak ezek kifejezésére. A köztársaság asztalainak hivatalnokai részben a „nép ügyvédjeiként” működnek és (közvetlenül vagy közvetve) jogsegélyt biztosítanak, részben (és elsősorban) információ-brókerekként, akik feladata, hogy összekössék a polgárokat olyan civil szervezetekkel és médiumokkal, amelyek képviselhetik őket az állam és a politikai pártok világában, illetve a nyilvánosságban. A köztársaság asztalainál elmondott egyéni sérelmek így aggregálódnának az azokat képviselni tudó szervezeteknél, amelyek e széles körű felhatalmazásra hivatkozva tehetnének szert politikai befolyásra, és tarthatnának igényt közösségi finanszírozásra. A sérelmek elszenvedői a köztársaság asztalain keresztül kapcsolódhatnának az érdekeikért dolgozó szervezetekhez, azokat munkájukkal is segíthetnék.

 

  1. A demokratikus képviselet tanácsa

A demokratikus képviselet rendszerében is szükség van egy nagy presztízzsel bíró csúcsszervre, amely a képviseleti intézmények, eljárások szabályos működése felett őrködik. Ahogy a fékek és ellensúlyok rendszerének csúcsszerve az Alkotmánybíróság, úgy a demokratikus képviselet rendszerének csúcsintézménye a „demokratikus képviselet tanácsa”. Az eddigi javaslatok többségét úgy vezettem fel, hogy az elitista demokrácia valamely létező gyakorlatából és annak kritikájából indultam ki. Itt is egy létező gyakorlat, az alkotmánybíráskodás gyakorlata a kiindulópontom, ezt azonban pozitív modellként tekintem a képviseleti intézményrendszer számára. Az Alkotmánybíróság a „létező” liberális demokrácia csúcs-intézménye, a hatalomgyakorlás legfelsőbb ellenőrző szerve. A magyar alkotmánybíráskodás nemzetközi szinten is modellértékűnek bizonyult - szinte csodaszámba megy, hogy a pártpolitika oligarchikus működése ellenére a pártok által delegált alkotmánybírák képesek voltak arra, hogy a közérdek érvényesítése nevében kialakítsanak egy független, a saját belső szakmai és etikai normái által vezérelt bíráskodási gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság intézménye bebizonyította, hogy a „létező” liberális demokrácia elitista, oligarchikus politikai rendszerében is nyílhat tér a játékszabályok erős és autonóm érvényesítésére, a túlhatalom korlátozására, a jog előtti egyenlőség biztosítására.

A demokratikus képviselet intézményrendszerében biztosítani kell a játékszabályokat: a politikai képviselet, a kritika, a tiltakozás, a kihívás játékszabályait (vagyis a demokratikus képviselet „középső”, a „fent” és a „lent” között húzódó terének játékszabályait). Biztosítani kell azt, hogy a társadalom egészét képviselő civil esküdtszékeken, civil parlamentben mindenki szóhoz juthasson, a többségi vélemény ne a hangosabbak agressziójából fakadjon. Biztosítani kell, hogy a delegáltak megértsék azt a nagyon konkrét feladatot, amelyet el kell látniuk e testületekben (pl. annak felmérése, hogy egy adott intézkedés túl nagy teret enged-e valamely párt partikuláris érdekeinek, vagy vállalhatatlanul nagy társadalmi érdeksérelemmel jár-e). Biztosítani kell, hogy a parlamenti politikusok civil kihívóit ne hallgattathassa el a nagyobb tapasztalattal bíró kihívott, de azt is, hogy a kihívás civilizált keretek közt folyjék. Biztosítani kell, hogy ahol a képviselet nem felhatalmazáson alapul (pl. a jogfosztottakat képviselők civil szervezetek általi kiválasztásában), ott a felek konszenzusos döntést hozzanak. Szankcionáni kell a vitát és a másik szempontjainak meghallgatását ellehetetleníteni igyekvő magatartást. Biztosítani kell, hogy a köztársaság asztalainál megjelenő sértettek pontosan megértsék, az érdekeik képviseletére választható szervezetektől milyen eredményt remélhetnek, és mit tehetnek ők ahhoz, hogy a szervezet munkáját segítsék. Mindehhez pszichológusokra és mediátorokra van szükség, akik a politikai képviselet demokratizálása felett ugyanolyan tekintéllyel őrködnek, mint a jogrendszer felett az alkotmánybírák. E pszichológusokból és mediátorokból alakulhatna meg a képviseleti intézményrendszer független csúcsszerve, amelyet itt a demokratikus képviselet tanácsának nevezek.

 

 

Demokratikus képviselet és társadalmi reform – túl a rossz beidegződéseken

 

A demokratikus kormányzás képviseleti intézményrendszereinek kiépítése honosíthatja meg Magyarországon azt a történelmileg ismeretlen demokratikus hatalomgyakorlási, hatalompolitikai kultúrát, amely végre lehetővé tenné a társadalmi alrendszerek folyamatos és legitim reformját, amire sem ’89 előtt, sem azóta nem nyílt lehetőség. A demokratizálás nyithatná meg a legitim rendszerreform horizontját, és egyedül ez szabadíthatná ki a magyar politikai és értelmiségi eliteket az elvtelen rendszerfenntartás és radikális rendszerrombolás hamis választási kényszeréből, amely legutóbb épp a „létező” liberális demokrácia fenntartásában és öncsaló igazolásában és az azt leromboló illiberális autokrácia felépítésében és demokratikusnak hazudásában nyilvánult meg.

A magyar értelmiségi és politikai elit az elmúlt 20 (40, 60, 80, 100) év során két – egyaránt antidemokratikus – vízióban gondolkodott a politikai hatalom természetéről és gyakorlásáról. Az egyiket technokrata hatalompolitikának, a másikat forradalmi hatalompolitikának nevezhetjük. A két hatalompolitikai vízió egyfelől egymás ellenképe, másfelől azonban cinkosok is, hisz közösen utasítanak el egy harmadik hatalompolitikai koncepciót, a demokratikus hatalomgyakorlás vízióját. A technokrata, a forradalmi és a demokratikus hatalompolitikai vízió három, egymástól alapjaiban eltérő elképzelést fogalmaz meg arról, hogy a hatalom gyakorlója miként tudja befolyásolni a politikai erőteret, vagyis azt a teret, amelyet politika alakításában résztvevő személyek, civilek, pártok, civil és szakszervezetek, mozgalmak és szavazók alkotnak.

Az elmúlt évtizedek során a politikai baloldal aktuális progresszív szárnya visszatérően egy technokrata önértelmezési keretben határozta meg saját küldetését és hatalmi ambícióit. E technokrata hatalompolitikai látásmód a politika létező rendszerét és erőviszonyait adottnak és megváltoztathatatlannak tekinti, e kikristályosodott struktúrákon belül viszont a szereplők mozgását kiszámíthatónak, modellezhetőnek, befolyásolhatónak tartja. E felfogás szerint a politikát uraló elit hatalma állandó, ahogy állandó a társadalom kliensi viszonya is az őt uraló elithez, amelyet gyűlöl, amelytől boldogulást vár, és amelynek hatalmát cinkosan-tehetetlenül elviseli. A technokrata felfogás feltételezi azt is, hogy mivel az inkompetens elit állandó legitimitás-válságban szenved, kénytelen elfogadni a szakértelmiség által kínált receptet egy jobb társadalom kialakítására. A technokrata politikus saját cselekvési terét abban látja, hogy jobb irányba tologassa a borzasztó hatalmi erőcentrumot (a Pártot), amely így jobban szolgálhatja a saját érdekeinek hatékony kifejezésére képtelen, passzív és mozdulatlan társadalom boldogulását. E hatalompolitika előképe a reformkommunista politikus, a leninista lózungok leple mögött piaci viszonyokat szimuláló késő-kádári technokrata, vagy az aktuális erős elvtárs fülébe tanácsokat sugdosó és a hatalmat így civilizálni próbáló értelmiségi. A rendszerváltás óta a technokrata hatalompolitikai víziót a balliberális tábor (aktuális) progresszív szárnya tartotta fenn: az SZDSZ, a reformértelmiség, a Békesi-Bokros-, a Medgyessy- majd a Gyurcsány-csapat illetve a Bajnai-team.

A technokrata hatalompolitika ellenképe a forradalmi hatalompolitika, amelyet hagyományosan a Fidesz és újabban a Jobbik képvisel. A forradalmi hatalompolitika víziójában a politikai viszonyok instabilak, a szereplők többsége nem elég erős, hogy a fennálló kereteket megvédje, ezért a politikai tér erőből átalakítható. E vízió képviselői a politikai tér teljes átalakítását hirdetik meg, bíznak abban, hogy a politikai tér szereplői (civilek, választók, pártok) alkalmazkodni fognak az erővel kialakított új intézményi környezethez, amelyben maguk is jobban és hatékonyabban működnek majd. E hatalompolitika előképe a forradalmár, 1919 értelmiségi politikusai, az osztályharc ideológusai. A rendszerváltás óta a forradalmi hatalompolitikai víziót a Fidesz képviseli, amely az elmúlt 15 év során évente hirdetett forradalmat, ellenállást, nemzeti mozgósítást.

A demokratikus hatalompolitika szemben áll mind a technokrata, mind pedig a forradalmi hagyománnyal, amennyiben a politikai erőteret nem kívánja sem csendben manipulálni, sem gyökeresen felforgatni. A demokratikus hatalompolitika középpontjában a politikai térben zajló információcsere és interakció megsokszorozása áll, olyan képviseleti, közvetítő szervezetek révén, amelyek képesek elősegíteni a széttartó érdekek és akaratok egyeztetését. A demokratikus hatalom gyakorlója hatalmát annak köszönheti, hogy képes átmeneti egyensúlyt teremteni a politikai térben létező érdek- és értékvilágok elegendő számú és nagyságú részhalmaza között.

Az új magyar demokrácia nagy tragédiája nem csak a demokratikus hagyomány hiánya volt, hanem az is, hogy abban a történelmi pillanatban született, amikor a képviseleti demokrácia mint követendő modell a világon mindenütt válságba került. A képviseleti demokrácia általános válsága lehetetlenné tette, hogy a demokratikus hatalompolitika tapasztalata gyökeret verjen Magyarországon. A demokrácia nem jelent meg úgy, mint egy működőképes hatalompolitikai, hatalomgyakorlási modell, amely szerint a politikus hatalmi érdekeit az szolgálja a legjobban, ha a politikai térben felgyorsítja az információáramlást, elősegíti az akaratok ütközését, kompromisszumra kényszerít látszólag összeegyeztethetetlen érdekeket, és egyensúlyokat teremt széttartó energiákból. Az 1990-es és 2000-években kellett volna megtanulni a magyar politikai elit szereplőinek, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás nem azonos sem a technokrata irányítással, sem a forradalmi rombolással, a demokrácia lényege ugyanis épp az, hogy a politikai cselekvő utat tapos a kettő között.

A választóknak is e két évtizedben kellett volna megtanulni, hogy politikai szimpátiáikat ne a „létező rendszer” opportunista elfogadására vagy radikális elutasítására alapozzák, hogy politikai elköteleződésüket ne korlátozzák a technokrata illetve a forradalmi hatalompolitika közötti választásra. A demokrácia első két évtizedében sem a politikai elitek sem a választók nem tapasztalhatták meg, hogy létezik középút a mindenkori status quo és a forradalom között, hogy a demokráciában a politikai közösség elegendően nagy részének közös akarata érdemben képes megváltoztatni a fennálló rendszert, mégpedig úgy, hogy ebbe beemelje a változás ellenzőinek szempontjait is, akik ennek köszönhetően az új kereteket nem átmeneti és mielőbb visszacsinálandó őrületként fogják fel. Mivel sem az elit, sem a választók nem hittek abban, hogy a létező rendszer demokratikus eszközökkel jelentős mértékben megváltoztatható, a magyar politika képtelen volt kiszabadulni a régi reflexek fogságából – és a társadalmi rendszerek legitim átalakítása elmaradt.

Legitim és átfogó rendszer-reform helyett a magyar politika az elmúlt húsz évben egyetlen dimenzióra szűkült: a „létező rendszer” teljes elutasítását hirdető forradalmi hatalompolitika és a rendszer kritikátlan elfogadását sugalmazó technokrata hatalompolitika közötti választásra. A rendszerlojalitás-rendszerkritika kizárólagos törésvonala alapjaiban határozta meg a politikai és értelmiségi elitek által kínált múlt- és jelenképeket. E törésvonal mentén ábrázolódott a „létező szocializmus” élhető és az adott lehetőségeket optimálisan kihasználó rendszerként a politikai baloldalon, és élhetetlen, magánérdekeket szolgáló, panoptikus hatalomként a jobboldalon. A globális kapitalizmus és annak magyar változata ezért jelenhetett meg a baloldalon egy alapvetően megváltoztathatatlan rendszerként, amelyben azért hatékonyan lavírozgathatunk, és így válhatott a jobboldal és a szélsőjobboldal értelmezésében egy elviselhetetlen, elnyomó rendszerré, amely ellen szabadságharcot kell vívnunk.

A „létező demokrácia” pedig így ábrázolódott egy összességében működőképes, elfogadható rendszerként a liberális konszenzust elfogadó elitek értelmezésében, és így jelent meg egy alapjaiban elfogadhatatlan, igazságtalan rezsimként az abból kilépő, radikalizálódó Fidesz és a szélsőjobb forradalmi retorikájában. Sem a “létező liberális demokrácia” öncsaló igazolása, sem annak megtagadása nem hagy lehetőséget arra, hogy magát a demokratikus rendszert tovább demokratizáljuk. Közös érdekünk, hogy a harmadik út, vagyis a demokratikus hatalompolitika és az általa lehetővé tett átfogó rendszerszerű reform tárgya maga a '89-es liberális demokrácia rendszere legyen.

 

 

 

Függelék: a képviseleti demokrácia fénykora és válsága

 

A képviseleti demokrácia működése azon alapult, hogy a modern tömegtársadalomban léteztek olyan társadalmi nagycsoportok (tipikusan „osztályok”, vagy más vallási, etnikai, térbeli, foglalkozási csoportok), amelyek annyira erős státusz-, érték- és tekintélystruktúrákat működtetnek, hogy a az egyén teljesen magától értetődőnek tekinti, hogy e csoportok valamelyikéhez tartozik. E struktúrák születési alapon jelölik ki az egyén helyét a modern társadalomban („munkás” vagy „középosztálybeli”, farmer vagy városi, katolikus vagy protestáns, skót vagy angol, északi vagy déli identitású az USA-ban). Ezek a kötődések idegenek a liberalizmus individualista nézetrendszerétől, mégis, kulcsfontosságúak a képviseleti demokrácia politikai rendszerének működtetéséhez. A 20. században a képviseleti demokrácia működésének alapfeltétele az volt, hogy az állampolgárok jelentős része úgy érezte, beleszületik egy bizonyos társadalmi nagycsoportba, s ezáltal magától értetődően válik tagjává vagy támogatójává a csoportot politikailag megszervező intézményeknek, amelyek hatékony működtetése egyszerre elemi érdek és kötelesség.

A képviseleti demokrácia klasszikus modellje nagy létszámú tömegpártokon (és a velük összefonódott szakszervezeteken és országos karitatív, vallási, háborús veterán és egyéb civil szervezeteken) alapult. A klasszikus tömegpárt erőteljes csoportidentitásokat képviselő, a civil társadalomba mélyen beágyazott szervezet volt, amely a helyi akaratok és sérelmek folyamatos becsatornázása révén befolyásolta és ellenőrizte az országos politika központi szféráját. A klasszikus képviseleti demokráciában a helyi pártszervezet folyamatos közvetítő kapcsolatot biztosított a polgár és az állam között, a demokratikus politika helyszíne az egyén és az állam közötti közvetítő tér, a demokratikus képviselet tere volt. A területi alapon szervezett, minden településen jelen lévő tömegpártok legfontosabb funkciója az volt, hogy biztosította a szavazói akaratok becsatornázódását az államba, és lehetővé tette a polgár és az állam közötti vertikális oda-vissza információáramlást.

A modern tömegtársadalmak képviseleti demokráciája a tömeges tagsággal bíró, társadalmi nagycsoportokba beágyazott politikai intézményeken, közülük is elsősorban a tömegpártokon alapult. A tömegpártokat úgy definiálhatjuk, mint (osztály-, vallási, földrajzi törésvonalak mentén kialakult) társadalmi nagycsoportokba szervesen beágyazott, tömeges tagsággal bíró, piramis-elven szervezett politikai intézményeket.

A tömegpártok három fontos ismérvét szeretném bemutatni.

Az első ismérv, hogy a pártszavazás és párttagság a társadalom jelentős részében a szülőkről a gyerekekre hagyományozódott: a fiatal generációk tagjai ismerték felmenőik politikai hovatartozását. Az adott pártra való szavazás természetes volt, fel sem merült az a gondolat, hogy valaki úgy fejezze ki a párttal való elégedetlenségét, hogy a riválisra átszavaz. Ez nem vak lojalitást jelentett, hanem annak felismerését, hogy az adott párt az egyetlen létező csatorna az adott társadalmi csoport akaratának becsatornázására. Ha rosszul működik, a helyi képviselőkön keresztül kell nyomást gyakorolni, a párton belüli választásokon a belső ellenzékre szavazni, új jelöltek mögé állni, a pártvezetést bojkottálni – a tömegpárton belül sok lehetőség nyílt a párt irányvonalának megkérdőjelezésére, vezetőinek elszámoltatására (sokkal több, mint a tömegpártok meggyengülése után következő „elitpárti” időkben). De más pártra átszavazni és attól jobbat várni: értelmetlen volt. Neil Postman a politika mediatizálódását illető kritikájában így emlékszik vissza fiatalkorának helyi politikájára New Yorkban: „Olvasóim némelyike talán még emlékszik arra, mikor a szavazók alig tudták, ki a jelöltjük, és semmiképp sem érdekelte őket annak személyisége és magánélete. Fiatalemberként egy novemberi napon az ellen háborogtam ((esetleg: berzenkedtem, ágáltam, dühöngtem de „szitkozódni” itt rossz tükörfordítás)), hogy a Demokrata Párt polgármesterjelöltjére szavazzak, akit butának és korruptnak tartottam. ’Mit számít ez?’, kérdezte apám, ’minden demokrata jelölt buta és korrupt. Azt akarod, hogy a republikánusok győzzenek?’ Ezalatt azt értette, hogy az intelligens szavazónak azt a pártot kell választania, amely legjobban képviseli gazdasági érdekeit és társadalmi helyzetét. Az, hogy egy választó inkább a ’legjobb emberre’ szavazzon, számára meglepően naiv félreértésnek tűnt.” (Postman 1986:133)

A tömegpárt második ismérve, hogy egy civil szervezeti tagságra épülő társadalom politikai intézménye, egy területi alapon, piramidálisan szervezett intézmény, amely körbe van véve hasonlóan felépített civil szervezetekkel. Theda Skocpol az ’50-es évek USA-ját vizsgálva 23 olyan civil szervezetet talált, amelynek taglétszáma meghaladta a felnőtt népesség 1%-át. Hasonlóan a pártokhoz, „... e hatalmas taglétszámú egyesületek helyi szervezetekkel bírtak az egész országban.” (Skocpol 2003:128) A helyi szervezeti vezetők alkották a helyi civil társadalom elitjét, és képviselték szervezeteik felsőbb fórumain annak akaratát, illetve a helyi fórumokon a felülről érkező irányelveket. E helyi vezetők egyfajta „közösségi bizalmi” („trustee of community”, p210) szerepet játszottak, egyszerre voltak a közösség meghatalmazottai és vezetői.

A tömegpárt harmadik ismérve, hogy annak életében a fenti „bizalmik”, vagyis a helyi és regionális pártszervezetek vezetői játszották a főszerepet, közülük kerültek ki az országos politika vezető személyiségei, hatalmuk és alkuerejük abból fakadt, hogy mozgósítani tudták a mögöttük álló helyi közösségeket. Fél évszázaddal ezelőtt „a helyi főnököké volt a show” (Newman 1994) még az USA-ban is, ahol a klasszikus tömegpárti modell a legkorábban indult bomlásnak – e bomlás első jele az volt, hogy Kennedy 1960-ban a saját kampánycsapatával, a Demokrata Párt elitjével szemben politizálva tudta megnyerni több állam demokrata előválasztását, és kiharcolni magának az elnökjelölti pozíciót. (Friedenberg 1997)

A csoport-hovatartozáson alapuló képviseleti demokrácia rendszerét azonban kikezdte a szervezeti tagságok egyre erősödő eróziója a ’70-es, ’80-as évek óta. A európai demokráciák állapotát elemző Zöld Könyv adatai szerint 40 éve az európai társadalmak tagjainak még 55%-a kötődött valamilyen politikai jellegű civil szervezethez, addig ez az arány mára 10 és 20% közé esett. Csak a ’80-as években a felére esett a politikai pártok tagsága Németországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban.[5] E folyamat másik oldala a civil társadalmi szervezetek radikális átalakulása volt, helyi közösségi szervezetekből tagság nélküli nyomásgyakorló csoportokká. Ahogy a politikusok, úgy a civil szervezeti vezetők sem „közösségi bizalmik” többé, hanem elit lobbisták és menedzserek, akik a politikai elitre és állami intézményekre kívánnak közvetlen nyomást gyakorolni. „A civil vezetők már nem gondolkodnak abban, hogy nagy szervezeteket hozzanak létre és interaktív állampolgárokból tagságot toborozzanak ... még az amerikaiak széles körei nevében fellépő csoportoknak sincs szükségük tagokra, a szónak semmilyen értelmében.” (Skocpol 2003:210) Kialakulnak a késő 20. és a 21. századra oly jellemző “tagság nélküli” elitdemokráciák, amelyek, noha többé-kevésbé őrzik liberális alkotmányos kereteket, egyre inkább elvesztik demokratikus jellegüket.

E változások oka, hogy a modern társadalmak individualizálódásának és a szociális emancipáció beteljesülésének következtében a ’70-es évektől kezdve olyan új identitások és kötődések terjedtek el a társadalmakban, amelyek felülírták a helyi társadalmi, munkahelyi- és osztálykötődések hagyományos szerkezetét. E hagyományos, fizikai helyhez kötött identitás-szerkezeteket lebontotta a jóléti társadalmak pluralizálódása, a népszerű kultúra és audiovizuális média elterjedése (Meyrowitz 1985), az addig elnyomott csoportok megjelenése a nyilvános térben, a felerősödő migrációs trendek, és a gazdasági és kulturális globalizáció folyamata. Eme fragmentációs-individualizációs folyamatok – amelyek történelmileg a magas modernitás lezárultához és a késő modernitás megjelenéséhez köthetők – megrendítették a képviseleti demokrácia tömegpártokon alapuló rendszerét. Csökkenésnek indult a tömegpártok és szakszervezetek taglétszáma, megjelent egy ideológiájában, pártpreferenciáiban bizonytalan választói tömeg, és a társadalmi bázisuktól eltávolodó pártelitek számára egyre nagyobb kihívást jelentett az, hogy ellássák a politikai képviselet feladatát. A pártelitek egyre kevésbé bíztak abban, hogy a széttartó választói akaratokat képesek lesznek feltérképezni a tömegpárt régi bürokratikus szervezeti formáin keresztül.

A képviseleti demokrácia rendszerét fenntartó csoport-hovatartozások eróziójával a pártok funkciója alapvetően megváltozott. A tömeges szervezeti tagságon alapuló képviseleti demokrácia és a kevés taggal rendelkező, egyre centralizáltabb pártok által működtetett politikai rendszer közötti különbségek olyan nagyra nőttek, hogy az új rendszer kialakulását joggal tekinthetjük egy rendszer-szintű transzformációnak. A poszt-reprezentatív, képviselet utáni politikai rendszereket „populista demokráciának” (Mair 2002) vagy „plebiszciter demokráciának” (Ankersmit 2002) vagy poszt-demokráciának (Crouch 2004) nevezhetjük.

A populista demokrácia rendszerének legfontosabb rendszerszerű jellemzői a következők (az elemzést Mair 2002, Crouch 2004, Manin 1997, Hall 1983, és Ankersmit 2002 alapján végzem el). 1. A politikai pártok egyre távolabb kerülnek a választóktól, elhagyják a civil szférát, amelynek korábban kulcsfontosságú szereplői voltak, és beolvadnak az államba. A mai politikai párt az állam része: állami forrásokból tartja fenn magát, felülről lefelé és nem alulról felfelé szerveződik (ez pl. a jelöltállítás centralizálásában és a párton belüli demokrácia korlátozásában mutatkozik meg), a versengő pártok elitjei kölcsönösen támogatják egymást az állami erőforrások (média, felügyelőbizottságok, beruházások, stb.) megcsapolásában, a politikusok karrierútja az állami szférában elfoglalt tisztségeikkel egyenértékű, új pártok alakításának esélye kicsi, a független civil politikusok száma alacsony. 2. A szervezetileg súlytalan, „fejnehéz” pártok már nem képviseleti aktorokként működnek, hanem elsősorban kormányzó aktorokként. Feladnak minden társadalmi osztályra vagy kitüntetett választói csoportra vonatkozó hivatkozást, és a nép egészének – a népakarat és a közérdek – nevében lépnek fel. A képviseleti politika ma már nem az a „szabályozott osztályharc”, mint ami fél évszázada volt. A populista demokrácia pártjainak legfőbb politikai tőkéje: a „jó kormányzás” és/vagy a „népakarat” érvényesítése. 3. Az univerzális igénnyel fellépő pártok képviselői azt hirdetik, hogy közvetlenül, mediálatlan formában képesek kifejezni a nép akaratát és a közérdeket. Szemben a klasszikus tömegpárttal, amelyben a helyi akaratok a párthierarchia több lépcsőjén keresztül artikulálódtak az országos politikában, addig a populista pártok – a közvéleménykutatásokra hivatkozva – közvetlenül hivatkoznak a választók elvárásaira. E folyamatban a pártszervezet teljesen súlytalanná válik, a politikai centrum és periféria közötti intermediációs rendszer felszámolódik, hisz a vezetés azt állítja, hogy közvetlenül letapogatja és kielégíti a nép preferenciáit. A populista/plebiszciter elit-demokráciában az állam és polgár közötti közvetítés rendszereit nem képviseleti intézmények, hanem professzionális, fizetett szakértők (marketing- és közvéleménykutató cégek, PR-cégek, kampánytanácsadók stb.) végzik a pártvezetés közvetlen irányításával.

 

előzmények az első részben, itt

Irodalom

Ankersmit, Frank R. 2002. Political Representation. Stanford University Press.

Crouch, Colin. 2004. Post-Democracy. Themes for the 21st Century. Malden, MA: Polity.

Friedenberg, Robert V. 1997. Ballot Box Warriors. Communication Consultants in Political Campaigns. Westport, Conn: Praeger. http://ebooks.abc-clio.com/?isbn=9780313018763.

Hall, Stuart. 1983. “The Great Moving Right Show.” In The Politics of Thatcherism, edited by Stuart Hall and Martin Jaques, 19–39. London: Lawrence and Wishart in association with Marxism Today.

Mair, Peter. 2002. “Populist Democracy vs. Party Democracy.” In Democracies and the Populist Challenge, 81–98. New York: Palgrave.

Manin, Bernard. 1997. The Principles of Representative Government. Cambridge; New York: Cambridge University Press.

Newman, Bruce I. 1994. The Marketing of the President: Political Marketing as Campaign Strategy. Thousand Oaks, CA: Sage Publications.

Postman, Neil. 1986. Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business. New York: Penguin Books.

Skocpol, Theda. 2003. Diminished Democracy: From Membership to Management in American Civic Life. Norman: University of Oklahoma Press.

Touraine, Alain. 1997. What Is Democracy? Boulder, CO: WestviewPress.

Urbinati, Nadia. 2014. Democracy Disfigured: Opinion, Truth, and the People. Cambridge,

Massachusetts: Harvard University Press.

 

Jegyzetek 

[1] Az ajánlás eredeti címe : Green Paper : The Future of Democracy in Europe.      http://www.coe.int/t/dgap/democracy/activities/key-texts/02_Green_Paper/GreenPaper_bookmarked_en.asp

[2] Magyarországon persze arra sem: köztudott, hogy a pártok ezrével vásárolták meg mélyszegénységben élő emberek szavazatait. Ennek egyik közismert módja a láncszavazás volt.

[3] Ez természetesen nem köthető olyan indirekt felhatalmazáshoz sem, mint az előző esetben. Ennek híján kétséges (noha erről épp nagy viták folynak), hogy a gondviselőre átruházhatók-e politikai jogok, vagyis szavazhat-e a gondviselő a politikailag cselekvésképtelen ember nevében, annak beleegyezése nélkül. A jelen rendszer is, magától értetődik, a cselekvőképtelenek beleegyezése nélkül hoz róluk döntéseket – a kérdés az, hogy ennek az állapotnak az igazságtalansága csökkenthető-e nem választott képviselők közbeiktatásával.

[4] Magyarországon, ahol a pártok nem tömegpártok, hanem egy szűk elit által (le)uralt médiapártok (ez persze világszerte egyre inkább így van), kifejezetten káros hatással bírt, hogy az új politikusoknak ezeken belül kellett felverekedniük magukat. Míg ugyanis egy valós párttagsággal rendelkező tömegpártban a tehetséges új jelöltek nagy támogatói bázist gyűjtve tudnak egyre nagyobb láthatóságot kiharcolni maguknak, addig egy elitista médiapártjaiban a fiatalok karrieresélyei a pártelit szervilis kiszolgálásától függnek.

[5] http://www.feps-europe.eu/assets/6bb91ccd-dd3a-4755-8fce-537a000a52ad/book-the-changing-faces-of-populism.pdf

A bejegyzés trackback címe:

https://reviziomuhely.blog.hu/api/trackback/id/tr67965468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Geo_ 2015.10.21. 14:37:07

Nem igazán illik bloghoz blogot illeszteni - de aki belenéz, biztos megérti :-)

geo.nolblog.hu/archives/2015/10/21/Illiberalizmus_elott_es_utan_-_hozzaszolas/

Evoke 2015.11.18. 20:01:54

A két részt végigolvasva, örömmel konstatálom, hogy egyre korrektebb, komplexebb megfogalmazásai jelennek meg a magyarországi demokrácia kritikáinak. Külön tetszik az, hogy nem elefántcsonttoronyból, előkelő idegenként elemzi a helyzetet, hanem a jobbítás, a változtatás igényével. Érdekes módon ezek a munkák, véletlenül sem a politikai elit kezdeményezésére, felkérésére születnek. Számukra tökéletesen megfelel az eddigi gyakorlat. " Magyarországon, a rendszerváltást követően, a társadalmi és politikai viszonyok változásai sajátos, mondhatnánk "magyaros" utat jártak be. Az új struktúra nem a nép alulról jövő kezdeményezéseként, hanem az állampárti reformerek, a különböző ideológiai alapon álló értelmiségi csoportok tárgyalásai, alkui nyomán jött létre. A létrehozásában résztvevők közös jellemzői a következők voltak. Szinte mindnyájan a pártállami viszonyokban szocializálódtak, a népre való hivatkozásaik ellenére, a társadalmat kiskorúnak, az igazi demokráciára éretlennek tartották, egyfajta értelmiségi gőggel a maguk szűk, belterjes köreiket tekintették a kormányzás elhívatott, arra legmegfelelőbb letéteményesének. A nép tisztelete, a demokrácia iránti belső elkötelezettség hiánya, a hatalom és a társadalmi erőforrások megszerzése utáni vágy, azok zsákmánynak tekintése tették olyanná a páratlan lehetőséget, mint amilyenné azóta vált. "
Nagyon fontos feladat lenne a politika megújításában elkötelezettek számára az egymással való kapcsolatok létrehozása, egyfajta közösség kialakítása azért, hogy a jó kezdeményezésekből mielőbb gyakorlati lépések induljanak el.