Amíg a tőketulajdonnal rendelkezők jól és szervezetten tudják érvényesíteni az államon keresztül a saját érdekeiket és ez elkülönül a csupán munkaerejük értékesítéséből élők érdekeitől, addig érdemi baloldali politika csak a dolgozók gazdasági érdekeit hatékonyan és szervezetten képviselő szakszervezeti mozgalomra tud épülni. Amíg ez a kérdés nem kerül a figyelem középpontjába és nem születnek érdemi és hatékony megoldások, addig a baloldali pártok lába a levegőben kalimpál.
Csigó Péter vitaanyagnak készült írása az én olvasatomban szerkezetileg három részre tagozódik. Az első részben a szerző a ’89-ben kialakított liberális demokrácia jellegzetességeit és hiányosságait veszi sorba. A második részben az ennek következtében kialakult illiberális orbáni rendszert jellemzi, majd a harmadik részben kísérletet tesz annak felvázolására, hogy milyen módon dönthető meg az orbáni rendszer, illetőleg miként lehetséges újra építeni egy a 89-es hiányosságoktól megtisztított új, a szerző szerint valóban demokratikus rendszert. Az írás, ennek megfelelően a hogyan történt, mi lett belőle, miként oldjuk meg? kérdésekre keresi a választ.
Észrevételem lényege az első rész, azaz az első kérdéshez kapcsolódik. CSP a 89-es liberális demokrácia bukását abban látja, hogy „nem adott elég teret a demokratikus akaratképzés, a demokratikus képviselet folyamatainak.” Ezzel teljes mértékig egyetértek, csak hiányolom ennek részletesebb kifejtését. Miért is nem adott? Az alapító atyák gonoszságából / ostobaságából stb… csak ennyire futotta? Az eltelt időszakban miért is nem pótolta ezt a politikai elit? Ezekre nincs válasz. Pedig a szerző nagyon jó helyen keresgél! „ A 20. század képviseleti tömegdemokráciáiban nagy taglétszámú tömegpártok, szakszervezetek, civil szervezetek látták el a demokratikus képviselet feladatát.”
Alapvető a probléma megoldásához, hogy ezt a kérdést tisztázzuk. Ha igaz a szerző állítása – szerintem igaz – hogy a ’89-es demokrácia azért bukott meg, mert hiányos volt, akkor az is igaz, hogy ennek a hiánynak a pótlása nélkül ezt kijavítani, megújítani sem lehet!
A vitairat második részével nincs vitám: pontos, jó leírása a helyzetnek. A harmadik rész ötlet sziporkái is tetszenek. Ami ezzel is a legfőbb bajom, és ezzel visszautalok az első részhez kapcsolódó kifogásomra, hogy nincs meggyőzően kifejtve, hogy milyen erők, társadalmi mozgások fogják kikényszeríteni a szerző által kívánt, remélt változásokat. Amíg a tőke tulajdonnal rendelkezők (ipar, kereskedelem, bank, földtulajdon, IT terület) jól és szervezetten tudják érvényesíteni az államon keresztül a saját érdekeiket, és ez elkülönül a csupán munkaerejük értékesítéséből élők érdekeitől, addig érdemi baloldali politika, csak a dolgozók gazdasági érdekeit hatékonyan és szervezetten képviselő szakszervezeti mozgalomra tud épülni. Magyarországon ezt a mozgalmat ’48-ban felszámolta Rákosi. Az akkor kialakított lenini modell struktúrájában, működési rendszerében, szemléletében – többé-kevésbé személyi állományában is! – zavartalanul túlélte az elmúlt időszakot, mára lényegét tekintve, vagyonkezelő / felélő szervezeteként működik és elmondhatjuk, hogy amennyiben ez az alaptevékenységet nem zavarja, időnként szakszervezeti feladatokat is ellát.
A volt nyugat-európai szakszervezetek is bajban vannak a szociáldemokrata pártokkal együtt, mert a hidegháború lezárását követően jelentősen megváltoztak a körülmények. Ők sem alkalmazkodtak időben és megfelelően a körülményekhez. Kb. a helyzetük olyan, mint a dinoszauruszoké az éghajlatváltozáskor.
Végezetül: amíg ez a kérdés nem kerül a figyelem középpontjába és nem születnek érdemi és hatékony megoldások, addig a baloldali pártok lába a levegőben kalimpál. A baloldali civil szervezetek igen hatékonyak lehetnek a legkülönbözőbb réteg problémák feltárásában és részleges megoldásában, de érdemi lényegi változást önmagukban nem tudnak elérni. Aki ebben reménykedik, illúziókat kerget: „fecseg a felszín és hallgat a mély”.
Rekvényi László